„Az nyilvánvaló – mondjuk –, hogy a Magyarország határain kívül rekedt kisebbségi magyarok egyedül Romániában tudtak megmaradni egyetlen párt keretein belül, és éppen azzal értek el valamit, hogy kormányra tudtak kerülni koalíciós partnerként szinte válogatás és ideológiai elkötelezettség nélkül, és olyan törvényekhez tudták segíteni Romániát, amelyek a kisebbségeknek (is) kedveznek. De mennyivel jobb lehetne a helyzetünk, ha tökösen ellenállnak! Már autonómia is lenne!

A magyar és a román valóság egymásra kopírozásából egy különlegesen egyedi világnézet és választói magatartás alakult ki. Magyarország balkanizálódása, szélsőjobbosodása igazságos válasz az elmúlt 8 – 25 – 40 év balliberális diktatúrájára, ugyanezek a jelenségek a román közéletben az erkölcsi felháborodott magasabbrendűség szemszögéből tekintendők.

Sajátos harci stratégia működik a párt és szavazói között – mondjuk kívülállóként –, amelyben a szavazópolgárok és az általuk megválasztott vezetőik konkrétan szembemennek egymás törekvéseivel. Mert mindenki magyarabb a másiknál, mindenki ezeréves történelmi távlatokban látja a magyar Svájcot, előbújnak azok a figurák, akik a második sör után Erdély fejedelmévé koronáztatnák magukat pusztán önfeláldozásból, és senki nem vesz tudomást a realitásokról. Aki mégis, az ellenség, kitaszítjuk a csillagösvényből. Az alternatíva egyik útja Csaba királyfi, a másik nem fér össze a magyar önérzettel.”