„Az igazságügyi országjelentések beszüntetését kérni finoman fogalmazva sem volt szerencsés olyan légkörben, amikor annyi honatya vendégeskedik rendszerességgel a tárgyalótermekben, illetve a fogházakban, amennyi megtöltené egy törpeállam parlamentjét. És zajlik még néhány olyan eljárás, melyek nyomán akár többtucatnyian is cserélhetik a parlamenti irodájukat börtöncellára hosszabb-rövidebb időre. Nem úgy tűnik, mintha a korrupciót sikerült volna felszámolni, ráadásul az igazságszolgáltatás függetlenségének aláaknázását célzó támadások sem ritkák. Így, akárcsak a gazdaságpolitika terén, nem árt, ha odafigyel a világ a regáti fejleményekre.

Két másik dologban viszont lett volna helye az elnöki megszólalásnak. Az egyik a személyre szabott rendelet volt, amely megengedi a kormányfőnek, hogy lemondjon a szellemi tolvajlással szerzett tudományos címéről, a másik pedig az idei költségvetési törvény, amelyet sietve csaptak össze azzal a céllal, hogy a tavalyi választási osztogatás nyomán az államkasszán tátongó ezernyi lyukat valahogy befoltozzák.

E két ügy kapcsán kellett volna élni az állam hatóságainak jó működésére való felügyelet alkotmányos jogkörével, mert az említett rendelet magában csaknem annyira elítélendő, mint az általa büntetlenül orvoslandó vétek, továbbá egy rohammunkával összefércelt költségvetéssel maradandó károkat lehet okozni az ország összes polgárának. Azt megértettük, hogy az elnöki palota új lakója nem akar játékos lenni. Ez mindaddig jó is, amíg a játék csupán a politikai cirkuszt célozza, viszont ha az állam intézményeinek jó működése van játékban, akkor fel kellene lépni, mert a választók erre adtak megbízást, az Alkotmány pedig hatáskört. És még mindig jobb egy gyenge játékos a cserepadon díszletként őgyelgő létszámkitöltőnél.

Vagy talán annak szólna a kormány fegyvertényeivel szembeni elnéző csend, hogy az egykori városgazda még nem felejtette el, hogy neki először a mostani kormányfő osztott lapot a nagypolitika pókerasztalánál?”