Abból, amit nálunk szétlopnak, egy törpeállam gond nélkül elélne tán évtizednyit is.

A regáti pártkancelláriákban is tisztában vannak azzal, hogy a külföldön élő választók veszélyesek a balkáni politikusokra.

Túl sok itt az egybeesés ahhoz, hogy ezt a kémfigyelmeztetést ne a kormánypárt magyarellenes megnyilvánulásaként könyveljük el.

Afelől nincs kétség, hogy ők is tudják, a maradék hitelességük is rohamosan fogy minden egyes nappal, amit a kormányfő még a hatalomban tölt.

Az lenne az igazán érdekes, hogy az elcsalt adótételekből mennyi folyik vissza az államkasszába.

Persze, a balkáni realitások ismeretében nehéz gyors és hatalmas változásokban reménykedni, de az mindenképpen jó, ha a mindenkori magyar kormány a külhoni nemzetrészek ügyében akár a diplomáciában előírt udvarias hangnemnél erősebben is felemeli a szavát, ha azt a helyzet kéri.

Kísértetiesen kezd emlékeztetni a helyzet a hét évvel ezelőtti eseményekre, amikor a kedvező gazdasági háttérben a szociáldemokraták által árnyékból támogatott liberális kormány két kézzel osztogatott, pár hónappal a választások után pedig jöttek a kemény megszorítások.

Ha a görög válság csak az ország tulajdonképpeni gyarmatosításának árán oldódik meg, és azt az üzenetet hagyja maga után, hogy az erősek eltapossák a gyengéket, akkor a következő választásokon több országban is arathatnak vihart a mostani döntéshozók.

A szóba jöhető forgatókönyvek bármelyike esetén a következményektől senkinek nem lesz kedve ünnepelni. Legkevésbé a görögöknek.

Most majd mehetnek szavazni, hogy maradjanak-e az eurózónában, mert az eleve kivitelezhetetlen választási programmal hatalomra került miniszterelnökükben, aki a hazugságban méltó testvére a mi bukaresti ollódoktorunknak, nincs kurázsi felvállalni a döntést.

Egy ilyen segélyezés csakis arra jó, hogy az átláthatóság teljes mellőzésével a politikai klientúra egyes tagjainak a zsebébe pénzt juttassanak.

Nem jó terep egy olyan ország, ahol az úthálózat a kőkorszaki szakik színvonalán áll, és a vezetők szájhűtésben jeleskednek leginkább.

Ha tényleg komolyan gondolták volna a kormányváltást a liberálisok, akkor az elnökválasztás utáni hetekben kellett volna egy ilyen indítvánnyal előállniuk.

Ha választási csalással börtönt lehet kockáztatni, akkor ezentúl a kampányfelelősök minden pártházban jól meg kell gondolják a választók mozgósítására irányuló hadjáratok fogásait.

Kabaréba illene a kormány adópolitikai ámokfutása, ha nem az adófizető inná meg mindennek a levét.

Bármennyire is hajlandó lenne sok adófizető ismét vagy először egyenruhába bújni, és gyakorolni a fegyverforgatás fortélyait, azzal csak céltáblát festene saját magára, jó nagyot. Ha csak gyors pillantást vetünk az utóbbi bő évszázad fegyveres konfliktusaira, akkor nem nehéz rájönni, hogy profi katonák és széllelbélelt lózungokkal egyenruhába bújtatott műkedvelő civilek harctéri találkozása mindig mészárszéket eredményezett.

Hétfői hír szerint az Interpollal kerestetik a restitúciós bizottság képviselői mandátumáról is lemondott egykori tagját. Lehet, ez egy olyan labda, amelyik betör ama kirakaton egy ablakszemet, melyben úgy rendezgetik a díszleteket közel évszázada, mintha a kisebbségek jogai körül minden a legnagyobb rendben lenne e szép hazában.

Az már szinte Caragialeért kiált, hogy az ominózus blogbejegyzésben egy korrupt rendszerrel való leszámolás kezdeteként esik szó a 2012. áprilisi kormánybuktatásról. Mert azóta egy kisebb kabinetre elegendő számú miniszter került már vagy jogerős ítélettel rács mögé, vagy épp ítéletre várnak, szinte kivétel nélkül valamennyien korrupciós perekben.