És azt sem gondoltam volna, hogy anélkül lapul majd a lehető legtermészetesebb módon a zsebemben a magyar útlevél, hogy ezért Magyarországra kellett volna költöznöm Nagyváradról.
Akkor ugyanis nem sokat számított, hogy a határon túliak könnyített honosításáról szóló népszavazáson végül az igenek győztek, hiszen a nemek aránya döbbenetesen nagy volt, ráadásul a szégyenletesen alacsony részvétel miatt a referendum érvénytelen lett.
Olvasson még:
Ez volt az a pont, amikor úgy tűnt: beteljesedett a trianoni diktátum, hiszen az anyaország gyakorlatilag megtagadta a határon túli magyarokat.
Persze aztán tisztább fejjel világossá vált, hogy nem erről nem volt szó, csupán néhány politikai kalandor olyan hatalmi játszmába kezdett, amelyben
a határon túliak csupán járulékos áldozatok voltak,
az igazi tét az volt, hogy a politikai ellenfélen üssön egyet. Eleve nem is szabadott volna népszavazást kiírni a témában, hiszen egyértelmű volt, hogy a politika óhatatlanul lenyúlja majd a témát. És valóban: az ellenzéki Fidesznek értelemszerűen az igen mellé kellett állni, hiszen korábban, kormányon, ha nem is kettős állampolgárságot, de bizonyos kedvezményeket már biztosított a határon túliaknak.
A kormányzó MSZP-SZDSZ koalíció részéről viszont ez lehetett volna az a pont, ahol cáfolhatták volna azt a jobboldal által velük szemben megfogalmazott vádat, hogy „nemzetellenesek.”
Nem éltek a lehetőséggel:
Gyurcsány Ferenc akkori kormányfő úgy értékelte, hogy ha Orbán Viktor egy ügy mellé áll, akkor neki azt csakis ellenezni lehet. Ezért aztán elindította minden idők legfelháborítóbb kampányát, amelyben elképesztően demagóg módon lejáratta, lejmoló éhenkórásznak állította be a határon túli magyarokat, akiknek a honosítása azzal járna, hogy elhappolnák a Magyarországon élők elől a munkahelyet, vagy ha nem, a nyugdíjuk, illetve egyéb szociális ellátásaik finanszírozása anyagilag tenné tönkre az országot. Mindehhez nagymértékben hozzájárult, hogy a balliberális oldal eleve
homogén, zsigeri fideszes masszának tekintette
a határon túli magyar közösséget, ami enyhén szólva sem volt így, viszont ezen lépésük nyomán jórészt önbeteljesítő jóslatként megvalósult. Jelen sorok szerzője például önmagát alapvetően liberálisként meghatározó, de a liberalizmust a balliberálisokkal szemben nem dogmatikusan követendő, kirekesztő ideológiaként értelmező külhoni magyarként még a szájára sem szívesen vette a nevüket, nemhogy valaha is megforduljon a fejében, hogy őket támogassa.
Az eredményt ismerjük: a gyűlöletkampány egyeseket meggyőzött, mások csakazértis igennel szavaztak – a többség azonban inkább undorodva távol maradt. Gyurcsány és az őt támogató pártok
belelavírozták magukat a nemzetellenesség pozíciójába,
ami persze nevezhető durva leegyszerűsítésnek, de hát a politikában ez már csak így működik: a választókat az egyszerű üzenetekkel lehet a legkönnyebben meggyőzni. (Ezt pont Gyurcsány ne tudná?)
Ami azóta lezajlott, ma már történelem, még ha velünk élő történelem is: Gyurcsány két év múlva választást nyert, hogy aztán annál nagyobbat zuhanjon – az őszödi hazugságbeszéd kiszivárgása utáni felháborodási hullám, a kapkodó, semmilyen kézzel fogható eredménnyel nem járó kormányzás és a gazdasági válság végül a bukásához és
Orbánék kétharmados győzelméhez vezetett.
Ezen előzmények után pedig gyakorlatilag egyértelmű volt, hogy ami 2004 december ötödikén történt, azt már csakis a könnyített honosítás feltétel nélküli megadásával lehet helyrehozni. Ami meg is történt, és Orbán így vágott vissza Gyurcsánynak a december ötödikei kudarcért, hiszen az MSZP immár nem merte vállalni annak az ódiumát, hogy leszavazza a parlamentben.
Igaz, Gyurcsány Ferenc egy magát Demokratikus Koalíciónak nevező kis párt élén még része a magyar közéletnek, de az elvakult rajongókon kívül még a baloldal sem áll szóba vele. És hát elég sokan vannak azok a határon túliak, akik ugyan nem Fidesz-, illetve Orbán-rajongók, de azért azt mondják: nagyon jól van ez így.
2004. december ötödike ma már csak egy dátum
– igaz, szomorú emlékű nap, de ahogy távolodunk tőle, talán egyre kevésbé lesz jelentősége. Hiszen – úgymond – jóvá tétetett, lévén, hogy a könnyített honosítás révén napról napra nő a külhoni állampolgárok száma. Mindazonáltal az óhatatlanul bukáshoz vezető felelőtlenség és politikai kalandorság mementójaként mindig ott sötétlik majd a történelemkönyvek lapjain.
Persze ennek kapcsán elindult a fanyalgás, hogy ez csak Erdély kiürüléséhez vezet, hiszen a magyar állampolgárság birtokában könnyebb külföldön elhelyezkedni. Ez az Egyesült Államokat tekintve mondjuk igaz, de ettől függetlenül nem feltétlenül van közvetlen összefüggés. Aki ott akart szerencsét próbálni, már a könnyített honosítás bevezetése előtt is megtette, aki pedig maradni akar,
az magyar útlevéllel a zsebében is marad.
Másrészt pedig jelenleg hárommillió román állampolgár dolgozik külföldön, Nyugat- és Dél-Európában, illetve az Egyesült Államokban. Ők sem a könnyített honosítás miatt hagyták itt az országot – lévén elsöprő többségük Kárpátokon túli román –, hanem egyszerűen azért, mert a romániai körülményeket és életszínvonalat elviselhetetlennek tartották. És mivel Románia az Európai Unió tagja, ezt magyar útlevél nélkül is megtehették.
A kérdés most az, hogy sikerül-e ezt az állampolgárságot tartalommal is megtölteni, vagy egyszerűen egy
kipipált tétel lesz a „to do” listán.
(Annál azért talán többről szól, hogy a határon túliak négyévente részt vehetnek az országgyűlési választáson). Hogy sikerül-e felszámolni a még mindig létező tudatlanságot, illetve sértő kivagyiságot egyes anyaországiak részéről, akik továbbra is „románt”, „ukránt”, „szlovákot” látnak a határon túli magyarban. Hogy a magyar államnak sikerül-e hatékonyan előmozdítania a különböző területeken élő magyar közösségek megmaradását, nyelvének és kultúrájának megőrzését, fejlesztését, intézményeinek gyarapítását. Ehhez persze elengedhetetlen
az erős, nemzetközileg is tekintélynek örvendő, hiteles anyaország.
A mindenkori budapesti kormányoknak immár jóval nagyobb a felelősségük abban, hogy Magyarország ilyen legyen. Hiszen felelősségük most már több százezer, az ország határain kívül élő és az anyaországtól pártfogást váró magyar állampolgárra is kiterjed.