Szelíd harcos. A legfélelmetesebb ellenfél. Úgy fújta el a hivatali hübriszt, mint szél a falevelet. Beszélgettünk szakmáról, hivatásról, közösségi ügyekről, bizarr örökösödési jogi kérdésekről. És Szőcs Izabelláról.

A kétnyelvű városnévtáblák ügyéről elég sok szó folyt a média különböző csatornáin az utóbbi időben. Ezért kicsit fordítok a sorrenden: kicsoda Ön, Szőcs Izabella?

Negyedéves jogász hallgató vagyok.

Tehát még diák, és máris megnyert egy jelentős, szimbolikus értékkel bíró pert, ami a kolozsváriakat, vagy tágabb értelemben a magyar nyelvhasználatot érinti.

Ez így igaz.

Tud arról, hogy a kolozsvári magyar helységnévtáblák problémáját korábban ilyen szinten valakik megpróbálták volna rendezni?

Tudomásom szerint peres úton ezzel még nem próbálkozott senki.

Ön szerint miért nem?

Egyrészt a jogászok be vannak zárva abba a világba, amellyel foglalkoznak, és közben igyekeznek saját magukat utolérni. Másrészt az a helyzet, hogy sok jogász nem látja át globálisan a jogot. Ha megnézzük külön a közigazgatási törvényt, első olvasatra az derül ki, hogy ennek alapján nem lehet lépni. Ha megnézzük a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt, kiderül, hogy oké, lehetne, de túl általános. Ha megnézzük a vonatkozó kormányhatározatokat, azt mondhatjuk, ja, ez jó lett volna, de 2014-ben bizonyos helységekben már nincs meg a magyar közösség 20%-os aránya. Csak akkor áll össze a kép, akkor építhetünk fel egy működőképes stratégiát, ha globálisan látjuk az összes vonatkozó törvényt, és figyelembe vesszük a jog alapelveit. Mert igenis lehetséges Kolozsváron kétnyelvű helységnévtáblákat kitenni, annak ellenére, hogy a magyar lakosság aránya nem éri el a 20%-ot.

Akkor viszont felmerülhet a kérdés: valakinek vagy valakiknek nem állt érdekükben, hogy a problémát alaposan végiggondolják? Hiszen végeredményben közösségi ügyről van szó.

Úgy gondolom, két eset lehetséges. Az első: az illetékesek, bárkik legyenek is, nem gondolták végig a dolgot alaposan, ahogy Ön is mondta. A második: végiggondolták, de nem akarták végigvinni.

Itt nyilván belép a képbe a politika is. Véleményem szerint a politika kompromisszumok sorozatából áll, és időnként a politikusok feláldozzák a közösségi ügyeket a politikai érdekek oltárán. A magam részéről semmiféleképpen nem szeretnék beállni a politikába, mert az ember azonnal úgy érzi, meg van kötve a keze, sokkal inkább mint a civil szférában, ahol az ember szabadabban mozoghat. Egyenesen fogalmazva, az ember tökösebb lehet a civil szférában, mint a politikában. A politikát jó esetben azért találták ki, hogy új jogokat, új törvényeket találjon ki. A civil szféra viszont a maga részéről érvényesíti, gyakorlatba ülteti őket. Az az igazság, hogy nálunk hiánycikknek számítanak az ilyenfajta jogvédő szervezetek. Nem mondom, vannak, csak nem elegen. És ennek megvannak az okai, elsősorban az, hogy ha egy jogvédő szervezet mögött nincs politikai háttér, akkor igen nehéz megszerezni a működéshez szükséges támogatást. Ugyanakkor itt azért van egy kis ellentmondás, mert ha egy jogvédő szervezet valamilyen pártvonalon kap támogatást, akkor már nemigen nevezhető civilnek.

Hogyan is került bele a névtábla-ügybe?

2012-ben kezdtem dolgozni a hollandiai Language Rights alapítványnál, amikor az alapítvány elnöke, Landmann Gábor ideköltözött Tordaszentlászlóra. Meghirdettek egy román-magyar jogi fordítói munkát. Jelentkeztem, és alkalmasnak találtak. Egy kávézás alkalmával aztán Landmann Gábor elmesélte, hogy írt a környező községek illetékeseinek, ahol a magyar közösség aránya eléri a 20%-ot, a kétnyelvű helységnévtáblákkal, illetve a községi határozatok magyar nyelvű fordításaival kapcsolatosan, és senkitől sem kapott semmilyen választ. Nyilván felvetődött a kérdés, hogy mit lehet ez ügyben tenni. Én erre azt mondtam, Romániában nem úgy működnek a dolgok, hogy az ember bead egy kérvényt, és megtörténik a csoda. Ezért a megoldás az, hogy be kell perelni az érintetteket, és így kényszerítjük őket a nyelvi jogok betartására.

Amúgy Landmann Gábornak mi volt a célja ezekkel a levelekkel? Egyszerűen így kelt fel egy reggel, vagy az akció valamilyen stratégia szerint zajlott?

A Language Rights Alapítvány Hollandiában is a nyelvi, így például a fríz nyelvi jogok kérdésével foglalkozott. Gyakorlatilag ez a feladata. A beszélgetés folyományaképpen, 2013-ban beindítottuk a pereket azon községek ellen, ahol a magyar közösség számaránya 20% fölött van. Amint a dolgok lendületet vettek, eszembe jutott, mi lenne, ha Kolozsvár kétnyelvű névtáblái ügyében is elindítanánk egy pert. Bevallom, az elején kicsit tartottam tőle, hogy esetleg túl nagy falatnak tartja majd az alapítvány éppen Kolozsvárt, de aztán kidolgoztam a stratégiát, amelynek alapján meg lehet nyerni egy ilyen pert. Landmann Gábor belement a dologba, és ezzel elkezdődött az ügy. Én meg belekerültem a kellős közepébe.

Most hogy áll az ügy?

Első fokon megnyertük a pert. A polgármesteri hivatal fellebbezett. Mi pedig megírtuk a válasziratot, és most gyűjtjük azt a bizonyos 5000 aláírást. Mert, ugye, a polgármesteri hivatal azzal állt elő, hogy nem is biztos, hogy a kolozsvári magyar közösség látni kívánja a kétnyelvű táblákat a város határainál, csak idejött ez a túlbuzgó holland alapítvány, és kitalálta a táblaügyet. Szóval szeretnénk letenni az aláírásokat az asztalra első tárgyalási terminus alkalmával.

Mikor van az első terminus?

Nem lehet tudni, még nem tűzték ki. Ez megtörténhet három hét, de akár három hónap múlva is.

Ezek szerint ha valaki ki akar babrálni Önökkel, adhat egy nagyon rövid tárgyalási terminust, és akkor nem lesz meg az 5000 aláírás?

Az aláírások nélkül is alaposan megérveltük, miért ostobaság a polgármesteri hivatal kifogása.

Az 5000 aláírás lényegében egy gesztus a bíróság és a polgármesteri hivatal fele, hogy tessék, itt a bizonyíték, a kolozsvári magyar közösség, sőt, nagyon sok román nemzetiségű lakos is akarja a kétnyelvű helységnévtáblákat. Ha történetesen nem gyűlik össze az 5000, akkor annyit fogunk letenni a bíróságon, amennyi meglesz. Amúgy azért gondoltunk 5000 aláírásra, mert Kolozsvár magyar lakossága körülbelül 50.000 lélekre tehető, és a 10% relevánsnak minősül.

Az Ön életét hogy módosította ez az egyértelmű és úttörő jellegű siker? Milyen volt az élete előtte, és milyen utána?

Én nagyon hittem, hogy ez a dolog sikerülni fog. Nyilván alaposan előkészítettem a jogi stratégiát. Viszont az az igazság, hogy nem gondoltam volna, hogy ekkora visszhangja lesz a dolognak. Azt sem gondoltam volna, hogy hirtelen a médiafigyelem középpontjába kerülök, ismeretlen emberek rám köszönnek az utcán, gratulálnak; ha elmegyek egy új társaságba és bemutatkozom, szinte azonnal jön a megjegyzés, hogy ja, igen, te vagy az a lány aki sikerre vitted a magyar helységnévtáblák ügyét. Nyilván ezek a visszajelzések jólesnek, azt igazolják, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, és jó szakmát választottam. A másik oldalon kicsit tartottam a román többség viszonyulásától, illetve a román sajtó nacionalista megnyilvánulásaitól, de ez szerencsére nem következett be. Teljesen objektíven tájékoztattak az ügy alakulásáról.

Ha már itt tartunk, hogyan is választotta ezt a szakmát?

Édesapám ügyvéd, nagytatám pedig ügyész volt, úgyhogy gyerekkorom óta mást se hallok. A magam részéről pedig olyan ember vagyok, aki szereti a kihívásokat, szeretek ügyekért harcolni, természetesen, ha hiszek az illető ügyben. Egy szó mint száz: hivatásnak tekintem a szakmámat.

És, amint azt a kolozsvári polgármesteri hivatal a saját bőrén megtanulhatta, veszélyesen jó szakember. Most akkor a hivatal emberei vakarják a fejüket?

Hát, küzdenek, kapálóznak rendesen. Emlékszem, az első menetet abszolút nem vették komolyan, meg se jelentek a tárgyalásokon. Az történhetett, hogy egyszerűen azt gondolták, ezek a civilek itt kicsit ágálnak, aztán abbahagyják. Amikor aztán megnyertük a pert első fokon, hirtelen rádöbbentek, hogy ennek a fele se tréfa. A fellebbezésben átestek a ló másik oldalára: összehordtak hetet-havat, olyan ultranacionalista szövegrészekkel találkoztam, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek. Például: minél több jogot ad az állam egy kisebbségnek, annál valószínűbb, hogy az adott kisebbség szembemegy majd a hatalommal. Az viszont tény, hogy a sok durva szövegtől eltekintve a hivatal fellebbezése szörnyen megalapozatlan. Tehát nem annyira a szakmára koncentráltak, mint a nacionalista érzelmek gerjesztésére.

Nézzük egy kicsit a jövőt. Mi ennek az ügynek a lehetséges végkifejlete?

Nos, ha másodfokon megnyerjük a pert, akkor gyakorlatilag vége van az ügynek. Megszületik egy végleges bírósági határozat, amit már nem lehet megfellebbezni. Ami egyben azt is jelenti, hogy a polgármesteri hivatalnak 30 nap áll majd rendelkezésére a döntés végrehajtására. Ha nem teszi meg, akkor a bíróság 30 napon át büntetést szab ki a hivatalra, minden egyes nap. Ha a hivatal ezek után sem hajlandó a végrehajtásra, akkor az már bűncselekménynek számít, és gondolom, ezt senki sem szeretné.

És a másik forgatókönyv?

Ha ne adj’ Isten, elveszítjük a pert, akkor egyrészt egy nemzetközi bírósághoz fordulunk, másrészt elindítunk egy új pert, egy másik egyesület vagy alapítvány színeiben. Magyarán, kezdjük elölről az egészet.

Közben mivel foglalkozik? Mire jut még ideje?

Végzem az egyetemet, 2015-ben államvizsgázom. És például a bonchidai magyar helységnévtáblák ügyét viszem a hátamon. Mellesleg nyertünk ott is. Aztán vannak bizarrabb jogi témák, amelyek nagyon érdekelnek. Erasmus ösztöndíjjal voltam Németországban, és az örökösödési jogot oktató tanárom segítségével rábukkantam a post mortem megtermékenyítés témájára.

Jogi szempontból ez a téma teljesen szabályozatlan, és nem csak Európában, világszinten is. Márpedig ez a jelenség kezd nem elhanyagolhatóvá válni. Amerikában például 2012-ben a gyermekek 1 %-a in vitro megtermékenyítés útján született. Namármost, előfordult olyan eset, hogy az apa, akinek a spermáját használták, meghalt a megtermékenyítési eljárás előtt vagy közben. Az örökösödési jog szempontjából azonnal felmerül a kérdés, hogy a gyermek örököl az apja után, vagy sem. Vagy egyáltalán: ilyen esetben beszélhetünk apaságról vagy nem? Biológiailag, ugye, egyértelmű, hogy a felhasznált sperma tulajdonosa a gyermek apja. A jog viszont azt mondja, hogy in vitro megtermékenyítés esetén az apa alá kell írjon egy dokumentumot, melyben elismeri, hogy ő a gyermek apja. Ha viszont az illető meghalt, akkor mi van?

És mi van?

Nos, a polgári törvény a fogantatás pillanatától kezdve értelmezi az apaságot, tehát ilyen esetben nem beszélhetünk erről. Az egyes bírósági határozatok szempontjából viszont előfordulhat, hogy az apaság megléte mellett döntenek a bírák.

És mi erről az Ön személyes véleménye?

Személy szerint ellenzem ilyen esetben az apaság halál utáni elfogadását. Ez a tény ugyanis veszélyezteti a jogbiztonságot. Egy ilyen megközelítés sok visszaélésre adna lehetőséget. Amúgy a téma nem új: az egyiptomi mitológiában is találkozunk a halál utáni in vitro megtermékenyüléssel. Ízisz istennő egyik Ozirisz istentől való gyermekének születése annak halála után következett be. És természetesen elkezdődött a jogvita, hogy miképpen lehet valaki egy halott gyermeke.

Végül eldöntetett: a gyermeket elfogadták, mint Ozirisz leszármazottját, és megkapta Egyiptom egy részét. Mert az ügy jó része lényegében az örökségről, a vagyonról szól. Ugyanakkor van egy etikai aspektus is: a magam részéről nem tartom etikusnak, hogy valaki meghal, és mások felhasználják a génjeit.

Szántai János