Többedmagaddal egy felhívást kezdeményeztetek, amelyben állást foglaltok Klaus Johannis mellett a romániai elnökválasztáson (a felhívás szövege az interjú alatt olvasható – a szerk.). Miért tartottátok szükségesnek egy ilyen nyilatkozat megfogalmazását?

Nyilván több oka lehet annak, ki miért tartja Johannist a támogatandóbb jelöltnek. Én úgy vélem, most igazából nem Johannisról mint alternatíváról van szó, hanem arról, ami utána következik. Ha Johannis veszít, márpedig ez tűnik valószínűbbnek, akkor marad mögötte egy rendkívül frusztrált, de ugyanakkor eléggé aktív, szinte programba fordítható várakozási horizonttal rendelkező szavazótábor, amely egy új politikai építkezés kiindulópontja lehet. Ez véleményem szerint egy teljesen új helyzet, most tényleg létrejön egyfajta potenciálja a politikai transzilvanizmusnak, amelyről egy évtizede beszélünk.

Nagyon fontosnak tartom stratégiai értelemben, hogy részei legyünk ennek a – mondjuk most így – „potenciálteremtésnek”. Ha Johannis nyer, akkor viszont megfelelési kényszerbe kerül ezzel a várakozással szemben, amit nyilván nem tud teljesíteni, és ez is eredményezhet változásokat. Bárhogyan legyen is, az erdélyiség kérdése valamiképp bekerült Románia nagy kérdéseinek a politikai portfoliójába. Innen kezdve ezt a tényezőt, hogy itt van ilyen szavazótábor is, mérlegelni fogják.

Az RMDSZ nem támogatja az egyik jelöltet sem a második fordulóban. Biztos, hogy szerencsés egy ilyen direkt elköteleződés az egyik jelölt mellett? Ha Johannis bukik, az erdélyi magyarság látványos támogató gesztusainak lehetnek negatív következményei is. Az ördög ügyvédjeként kérdem: nem jobb kimaradni a buliból?

A buliban mindenképp benne vagyunk. Bárhogyan szavazzanak is az erdélyi magyarok, annak vannak következményei. A Ponta melletti szavazás tulajdonképpen annak a kisebbségpolitikai rezsimnek a fenntartását jelenti, amelyről látjuk, politikai értelemben egyre kevésbé tud eredményt produkálni az erdélyi magyarok javára. Az RMDSZ kormányon tartásáról mint modellről többen is írtak, legutóbb Kiss Tamás, Székely István Gergő és Barna Gergő egy tanulmányban kontroll-kooptációs modellnek nevezte ezt; a lényege, hogy az RMDSZ koalíciókba való bevonásával tulajdonképpen megvalósul a román nemzetállam kontrollja a magyarság fölött; így fékezi le az erdélyi magyarság mobilizálódását. Mindez olyan politikai üzemmé alakult, amelynek fenntartásában az RMDSZ is érdekelt, hiszen erőforrásait a nemzetállam centrumából nyeri. Ezért minden választáson úgy taktikázik, hogy a legjobb eséllyel maradjon koalícióközelben.

A Ponta-Johannis-párharcban is ez a taktikai döntés a meghatározó, hiszen Ponta győzelme esetén az RMDSZ újratárgyalhatja pozícióit az újabb baloldali kormányban, míg Johannis győzelme esetén nem, ugyanis az új jobboldali államfő nem tudna beleszólni a kormányzásba, kohabitációra kényszerülne. A kontroll-kooptációs modell egyre kevesebbet hoz a konyhára, egyre kevésbé jó a magyarságnak – ezt abban is láttuk, hogy az elmúlt évek során a hangsúlyt az RMDSZ már nem az új eredmények elérésére, hanem az elért eredmények megőrzésére helyezte. Amikor stratégiai szavazást említettem, akkor arra utaltam, hogy most adódik egy lehetőség, hogy lépjünk egyet kifele ebből a modellből. Az erdélyiség mint regionális érdekszövetség ilyen új politikai alap lehet, és ezt most jól elő lehetne készíteni az erdélyi románokkal való együttszavazást követően. Persze, tudom, mindez csak remény, de néha érdemes a reményekre tenni a józan, de mégis kétes eredményt hozó – Bibót idézve: hamisan realista – kalkulációk ellenében.

Azt írjátok: „Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól”, mint az idei elnökválasztáson. Milyen kulturális, szociológiai, gazdasági motivációknak, mozgatórugóknak köszönhető, hogy pont most vált nyilvánvalóvá az ország mentális és politikai szétszakítottsága? És vezethet-e ez oda, hogy a regionális öntudatat akár politikai tényezővé is váljék?

Nem tudom, miért következett be ez most. Csak általános válaszaim vannak erre, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy az emberek az Európai Unióban – mely egy globális tér – egyre igényesebbek saját szűkebb pátriájuk fejlődését illetően, és ez az igény valamiképp identitáskereséssel is összekapcsolódik. A szavazatok megoszlása tekintetében 1990 óta folyamatosan megfigyelhető a különbség Erdély és az Ókirályság között. De ennek korábban más politikai értelmezéseket adtak. A 90-es években – amikor még nem voltunk EU- és NATO-tag – ezt a különbséget fenyegetéssé lehetett átmagyarázni, elég, ha felidézzük az Iliescu-Constantinescu-vitát, amelyben Iliescu Huntington térképével vádolta Constantinescut és ijesztgette a választókat. A 2009-es második fordulóban, a Băsescu-Geoană-párharc után egy, a mostani térképre emlékeztető térkép rajzolódott ki – akkor Hunyad és Szilágy, most pedig Hunyad és Krassó-Szörény tér el az erdélyi átlagtól –, de annak politikai-ideológiai értelmezést adtak, nevezetesen azt, hogy Erdély hagyományosan jobboldalibb, mint az Ókirályság.

A mostani különbséggel azonban, véleményem szerint, két újdonság jelentkezett. Az egyik: úgy tűnik, az emberek, és itt nyilvánvalóan erdélyi románokról beszélek, sokkal gyorsabban „megértették” és tematizálták a maguk számára, hogy itt egy nagy történelmi-kulturális különbségről van szó, amely nem statisztikai-leíró jellegű, hanem identitásukat is érinti. A másik: a két jelölt közötti különbség. Korábban az Erdélyben fajsúlyosabb és a Regátban erősebb jelölt közötti különbséget, mint említettem, politikai-ideológiai különbségként fogták fel. Most mintha az uralná a percepciókat, hogy itt két kulturális „archetípus” különbségéről van szó. Aminek megvan természetesen az ideológiai tartalma is, de nem az a fő. A lassú beszédű, a politikát az egyéb szakmai dolgok komolyságával kezelő „szász” és a bukaresti, bőbeszédű, sőt, locsogó – mert a szavainak csak éle van, de súlya nincs – „román” közötti különbség elsősorban kulturális különbség, és úgy tűnik, sok választó számára ez identifikációs lehetőség is. Persze, ezek csupán sejtések, semmilyen felmérésbeli alapja nincs, de sok-sok beszélgetés alapján jutottam erre a konklúzióra.

Elég erős percepciók tehát ezek, és egyből összekapcsolhatók a két térség különbségeivel. Erejük abban látszik, hogy sok választó teljesen eltekint a megnyilvánulások és az elnöki programok elemzésétől. Zárójelben megjegyezve: tulajdonképpen igazuk is van. A jelöltek programjának a vizsgálata egyfajta elemzői árnyékra vetődés, hiszen ezek a programok kormányprogramok – úgy készültek, mintha elnöki kormányzás lenne Romániában. Ez pedig hamis. Láttuk, hogy Băsescu, akit bizonyosan a legerősebb román elnökök közé sorolnak valamikor, milyen keveset tudott megvalósítani a programjából. Az alkotmánymódosítás nem sikerült neki, a parlament létszámának a csökkentése és a választási rendszer átalakítása szintén nem, sőt, az eredeti elképzeléssel ellentétes eredménybe torkollt, az igazságügy reformjában is csupán az Unió segítségével ért el eredményeket. Az elnökök vitája tehát közpolitikailag tartalmatlan, tehát bármi lehet annak a tartalma, és ez a kulturális különbségek megjelenésének kedvez.

Milyen esélyek vannak arra, hogy az a felismerés, miszerint Erdély – a kulturális különbségekből kiindulva – politikailag is artikulálhatja a véleményét az ország többi részével és a fővárossal szemben, túlélje az elnökválasztási küzdelmet? És hogyan, milyen eszközökkel lehetséges ez?

Hogy Erdély ténylegesen tudja-e a választások után – ahogy mondod – artikulálni és szembeállítani véleményét Bukaresttel, az alapvetően az elittől függ. Két politikai út kínálkozik. Az egyik tulajdonképpen a Sabin Gherman-féle programnak az újraindítása, azaz egy erdélyi regionális párt létrehozása, a másik a létező pártok alkalmazkodása a felismert kihíváshoz. Személy szerint úgy gondolom, nem pártra van szükség, hanem mozgalomra. Erre sok apró kezdeményezés van, még hálózatszerű összekapcsolódásuk is napirenden van, de – amennyire ezeket meg tudtam ismerni – nem sikerül rátermett vezetőket találniuk.

A „Johannis-jelenség” kétségkívül előtérbe hozta az erdélyiség témáját. Számomra kérdéses azonban, hogy ha Johannis megnyerné a választást, nem simulna-e bele a többi politikushoz hasonlóan a Ponta által is képviselt bukaresti fanarióta politikai kultúrába? Vagyis – paradox módon – nem azzal tenne-e rosszat az erdélyiség ügyének, ha győzne? Eldönthetik-e a választási eredmények Klaus Johannis további politikai sorsát?

Johannis és Bukarest? Szerintem minden adott ahhoz, hogy Bukarest magához „igazítsa” Johannist. Egyrészt szerepfelfogása is mintha erre predesztinálná. Ugyan a Német Demokrata Fórum elnöke volt, de felfogása és a Fórum alapító elnökének, Paul Philippi professzornak a felfogása között óriási különbség van. Philippi felfogása szerint Erdélynek népei és nem kisebbségei vannak, ehhez képest Johannis kisebbségekről beszélt. Szerepe, s mindaz, ami Nagyszebenben tulajdonképpen sikertörténet, nem más, mint a szász történeti, építészeti hagyaték román nemzetállami örökségesítése. Kényszerű történelmi szerep volt ez, de ezzel a román politikában nincs számára más esély, mint amit jelenleg Bukarest felkínál. Amennyiben veszít, meglehet, hogy még a román politikában is visszaszorul, mivel nincs komoly hátországa pártjában.