„Az én időmben Ábécéskönyvből tanult a nebuló. A most frissen kiadott tankönyv címe: Magyar anyanyelvi kommunikáció az I. osztály számára. Megnézem a tartalomjegyzéket: »Mindennapi kommunikációs beszédhelyzetek: párbeszéd, kérdés-felelet, indoklás. A beszéd elemeinek felismerése és jelölése szimbólumokkal: mondat, szó, szótag, hang/betű.« Ha leírnám az ennek hatására bennem megfogalmazódott spontán kommunikációs reakciót, azt a szerkesztő menten kihúzná, így csak annyit jegyeznék meg: úgy lehet, összekavarták a tanítói kézikönyvet az ábécéskönyvvel. (…)
Az első néhány oldalon komplex ábrák (ábrázolatok, rajzok) százféle tennivalóval. A gyermek első reakciója: ha ez a kommunikáció, akkor inkább nem kérek belőle.
Idézem: »A tudás vára előtt állsz. Ha szeretnéd, hogy a várkapu kinyíljon, tanuld meg a mondókát! Betűk, hangok, szavak és mondatok, most már megfejtem minden titkotok.« Az iskolai oktatás első osztályának első napján az első mondókában négy elvont fogalommal találkozik a gyermek (a tudás várát nem is említettem).
A nyomtatott kicsi ’m’ betűnél (kiejtve: ’em’ vagy ’mö’, iskolától és tanítónőtől függően) több rajzocska; a feladat: a kölöknek meg kell mondania, hogy a képen látható izé nevében előfordul-e az ’em’ betű. Az egyik izé rendjel vagy kitüntetés lehet, e két szóban nem fordul elő az ’em’. Ha a rajzoló bácsi medálra gondolt, akkor van. De a rajz nem medált ábrázol. Továbbá: egy átlagos pocolista sem a medállal, sem a rendjellel, sem a kitüntetéssel nem találkozott rövidke élete során.
Meg aztán: míg a gyermek nem tud absztrahálni, analizálni és konkludálni, addig képtelen fölfedezni a ’villamos’ belsejében a ’mö’ betűt. Óriási sikerélményben lesz része, ha a ’medvé’-ben (első betűként, hangként) fölfedezi, azt is csak akkor, ha a tanci ’mmmedvé’-nek ejti.
Kedves barátaim! Nem szidok meg senkit, mert annak semmi hatása nincs. Lőni kellene, meg akasztani, de ezt 1990. január elején letiltották. Nem marad más hátra, mint a régi, jól bevált módszer. Csau elvtárs idején a történelmet az iskolában is tanították, meg otthon is. A nagymamák. Azért, hogy a gyermek tanulja meg: nem minden van úgy, ahogy a tankönyvek írják. Azt is hallom: a II. elemiben tollbamondás alig, szépírás egyáltalán. Nem is lesz ebből írástudó generáció, ha nem vesszük elejét a bajnak!
Nagymamák, sorakozó! Tessék szépen megtanítani az unokákat hangsúlyozva olvasni meg helyesen és szépen írni, mert az ’anyanyelvi kommunikáció’ haszontalanságokról szól.”