„Mint olvashattuk, valamivel, de inkább elenyészően csökkent az öngyilkosságok száma az elmúlt évben 2012-höz viszonyítva. Országosan 2753-ról 2721-re, ami arányaiban még mindig nagyobb, mint a legtöbb európai országban. A könnyen eldobott életek mindig is foglalkoztatták az embereket, s az öngyilkossággal kapcsolatban a legkülönbözőbb vélemények, ítéletek, szokások alakultak ki. Kezdve attól, hogy több helyen közösségük és az egyház kitagadta őket, egészen addig, hogy az áldozatot csak a temető árkában vagy éppen azon kívül lehetett elhantolni. Ezért gyakran megesett, hogy a család, a hozzátartozók eltitkolták a halál okát. Ma még inkább van erre lehetőség, hisz nem feltétlenül kell kötél hozzá, se a toronyból leugrani, a csöndesebb és zajtalanabb gyógyszer vagy a drogtúladagolás is megteszi.(…)
A hazai statisztikák szerint a lakosság számához viszonyított öngyilkosságokban már hosszú idő óta a magyarok lakta megyék vezetnek, Kovászna, Hargita, Maros és Szatmár. S ez fölötte el kell hogy gondolkoztasson bennünket! Ha az európai szinten igen rossz magyarországi számokat is figyelembe vesszük, túlzás nélkül kijelenthetjük: mi, magyarok más népekhez viszonyítva igen-igen hajlamosak vagyunk rá, hogy könnyebben, vagy inkább könnyelműen eldobjuk életünket. Olykor semmiségekért vagy olyan cselekményekért, kihágásért, kudarcért, amit egy kis beszélgetéssel és türelemmel könnyen le lehetett volna rendezni.”