„A legtöbb regáti település, melyet az árvizek most igencsak megtámadtak, olyan házakkal van teleszórva, melyeken száz év óta is csak az ideiglenesség, igénytelenség az úr. Alap nélküliek, vályogból vetett falvak, a folyó árkától lépésnyire. A levezető sáncok hiányoznak, a házak közvetlenül a puszta földre épültek fundamentum, felmagasítás nélkül. A partot nem védi gát vagy töltés, csak a gyom tenyészik vígan.
Holott azt ma már mindenki csiripeli, hogy Földünk éghajlata megváltozott, itt a mérsékelt égövön is egyre gyakoribbak a narancssárga és a vörös jelzésű időjárási jelenségek, tornádó, jégeső, árhullám, hirtelen hőmérsékletváltozás, bőséges csapadék, aszály stb. Ezekkel összefüggésbe hozni az árvizeket nem valami nagy tudomány.
Fel kell készülni a jelenségek fogadására, kivédésére, tanácsolják meteorológusok, víziemberek, mérnökök, minisztériumok, önkormányzatok, előrelátó józanok. Ám ehhez a az ima vajmi kevés. Falvakon egyre inkább hiányzik a fiatal, a munkáskéz – munkagépekről szó sem lehet –, hiszen a kezek tulajdonosai másutt szorgoskodnak: Európában vendégmunkásként, szexrabszolgaként, börtönben ülnek vagy sopánkodnak erős honfibúból eredő felindulással megcsalatásukon. (…)
És most jő a véleménymondó örök kérdése, melyet a figyelmes olvasó már megszokhatott tőle: vajon a rengeteg beszerikuca és monumentális katedrális építése helyett nem lett volna indokoltabb a rendszerváltás után azonnal nekifogni az árvízi védekezésnek? Ugyanis az árvizek – in extremis – istentagadók, nem látszanak törődni a templomokkal. Csak a viharfelhőknek és az ember bölcsességnek engedelmeskednek.”