„Sokadszor, ezredszer bizonyosodik be: semmi közös nincs bennünk. Különbözők a premisszáink, az elv-, érv- és értékrendszerünk. Homlokegyenest különbözők a vágyaink, a reményeink, a félelmeink. Ilyen körülmények között kormányon lenni nem tesz lehetővé egyebet, mint a folyamatos védekezés-támadás léleknyomorító kettős présében való kínlódást. Az energiák szétforgácsolódnak a nemzeti jelképek használatának védelmében, a székely zászlós perekben, csupa olyan ügyben, amelyeket a 21. században már csak múzeumokban szabadna viszontlátnunk. Ehhez képest még mindig Brüsszelben jönnek szembe uniós tisztségviselők kíséretében.

Ebben az ügyben az RMDSZ elmegy a falig, hangzik acélos hangon. Bár szorítok neki, valahogy mégsem tudok szabadulni egyfajta konspirációs elmélettől. Félek érte, félek magunkért, hogy kiderül: közös játékról van szó mindössze, amelynek végén a valamit valamiért csomag keretében az RMDSZ mégis marad önként vállalt rabságában. Miközben fogalmunk sincs, mi a valami, és mit jelent a valamiért. Ha kérdezzük, sértően bizalmatlanok vagyunk. Ha nem kérdezzük, fásultak. Ha másoktól vagyunk kénytelenek értesülni róla, sértettek.

A fal folyamatosan közel van, még akkor is, ha részben mozgatható. S az apró pofonok taktikája sem garantált módszer, mert az állandó vitustáncot járó áldozat olyan pofonba is belefuthat, hogy a fal adja a másikat. Állítólag az fáj csak nagyon. Bár nem tudom, nem ez hiányzik-e igazán.”