„Egyszerre kezdődik, illetve nyílik meg az ünnepi könyvhét és a focivébé, ami nem akármilyen együttállás. Mintha két álomnő látogatná meg egyszerre az agglegényt kies garzonjában, és hirtelen azt sem tudja, hogy melyiknek dobja az almát. Melyik a szebb? A kívánatosabb? A hamvasabb?

Miközben számtalan átjáró akad a két társművészet között. Hogy csak azt ne mondjam: mindmáig utolsó vébégólunkat az egyik legnagyobb magyar író testvére szerezte. És Esterházy volt az is, aki olyan meghatóan és időtállóan volt képtelen elmagyarázni édesanyjának (akinél már csak édesapja fontosabb) a lesszabályt. Márton egyébként azt nyilatkozta, hogy nem szeretne úgy meghalni, hogy ő maradjon az utolsó magyar gólszerző a világbajnokságokon, hogy Kanada után jöjjön már végre egy újabb nemzet, talán egy Salvador, akit kitömhetünk, mielőtt kiesünk a csoportból. Bár én már egy szerény, kiizzadt egy-nullás vébégyőzelemmel is beérném Irán ellen. Apósom mondja, hogy attól tart, az ő életében már nem fog magyar vébészereplést nézni az évről évre szebb tévéjén. És mit ér a széles képernyő, ha épp a legfontosabb csapat nem fér föl rá.”