Árpi bácsival pedig az az illúziónk veszett oda végképp, hogy a politikus szerethető is lehet.

Nem szívesen lennék most Göteborgban magyar író.

Oly természetességgel nő az ő szemükben az áruló, mint erdőben a gomba, kiadós eső után. Elég leheletnyi megingás, kényes rokoni kapcsolat, másféle elköteleződés, picinyke folt a pedigrén, s máris kész az ítélet, megfellebbezhetetlenül. Nincs pardon, nincs kivétel.

A jó irodalom pillanatok alatt eltünteti a nemzetiszínű kukák rögeszméjét, a kétnyelvű feliratok mizériáit.

A többség nem beszélgetni, megvitatni akar valamit, hanem kiélni a színtelen, szagtalan, gyakran névtelen agressziót, ha már a macskába nem rúghat bele. (Hiszen az akár még vissza is karmolhat.)

Váradon már a zsáner is haladásnak minősülne. Hiszen a szobrok Erdélyben sem pusztán szobrok, hanem a kulturális és történelmi helyfoglalás emlékművei.

Talán az a legjobb benne, hogy megszűnik a hírfolyam. Mármint az ünnepben.

Természetesen könyvet. Mármint, hogy ezt vinnék karácsonyra az összes ismerősömnek, barátomnak. Lehet, hogy többször kellene fordulnom, de megérné.

Elvileg a friss Nobel-díjazottról kellene most szólni, de most annál jobb amúgy se nagyon jut eszembe, amit Dunajcsik Mátyás posztolt ki Patrick Modiano kapcsán.

Románia mindig is fikció volt, ahogy Magyarország: egy álom. És köztük, valahol, egy nagyon vékony ösvényen, ott a haza.

Attól semmi sem sérül, ha nevetünk néha magunkon. Kiengedjük a csontokban lerakódni készülő gőzt, a mindent kikezdő savanyúságot.

Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas szerzőnk nem éremelné meg a legmagasabb állami kitüntetést. Hogy ezt épp Orbán adja át, aki rettentően következetlen a magyar közelmúlt kérdéseiben, az szinte véletlen. Az átadó következetlenségét viszont semmiképp sem szabad Kertészre és életművére terhelni.

Nem sajnálom magunkat, mert megérdemeljük. Őket is, magunkat is. Azt a rettenetes légkört, amely körülvesz, és amely nem enged semmihez sem közelebb önnön őrültségünknél.

Hát mikor lesz nekünk (és az utókornak) még egyszer egy ilyen kifejező, minden kiejtett vagy leírt mondaton túli emlékművünk, amely oly pompásan mutatja meg, hogy milyen is volt a mai Magyarország?

Ha mégis el kell képzelnem valamit, az csak egy harmadik féllel történő hadviselés lehet, amelyben a tagok egymás mellett, EU-ként harcolnak a... (kikkel is?). Kínaikkal, arabokkal? Vízért, energiáért, vetőmagért?

Harminc éve ismerjük már ezt a betegséget. A másra mutogatás gyógyíthatatlanságát. Ezért is mondanám Scolarinak: Mester, még véletlenül se piszkálja az ördögöt.

Igazából azt sem mondhatnánk, hogy a mutatott teljesítmény miatt valaki nagyon hiányozna a legjobb tizenhat közül.

Ezért hát csak ülök otthon a fotelben, és halkan dúdolok magamban a hobós Mata Hari dallamára: Costa Rica szeress belém! És várom a csábítót.