„Vasárnap országjárásra vetemedtem, s amint román falvakon haladtunk át, azonnal látszott, hogy valami nagy nemzeti bánat nyomja a nép szívét. Az emberek kiültek a kispadra, és üveges szemmel bámultak maguk elé, lábuk idegesen meg-megrángott, a feszültség pattogott, mint a szikra a régi tud-fantasztikus filmekben, olyiknak még a keze is ökölbe szorult és sújtott valamerre a levegőben, arra nyugat felé. A popák kijöttek a templomból, tömjénfüsttel borították be a falvakat, és mindenkit a szombat esti gonosz Conchita rontásától-rántásától, Wurstlijától óvtak. Hiszen az maga volt a hétfejű sárkányon lovagló Belial, a szörny, a szakállas ördög, aki mégsem kan és nem is nősténysátán, hanem a román versenyző előtt kétszáz sárkányhosszal a megtestesült Eurovíziós dalfesztivál győztese volt…

 

Bezzeg a magyar falvakban volt ám hejehuja, dínom-dánom, hegyen-völgyön lakodalom-sokadalom, móka, kacagás, hiszen Kállay Saunders Bander az ötödik lett, a második legjobb magyar hely, amit az Eurovíziós dalversenyen magyar valaha elért. Ezzel mintegy Európa megbecsülését és csodálatát vívták(-tuk) ki, amire nem volt példa Mátyás király óta, ha az újabb kori olimpiákat nem számítjuk, meg a Nobel-díjasokat, de azoknak a jobbikosok (a nemzet negyede) nem is szoktak örülni, bár már leköpni nem tudják, hacsak a sírjukat nem odaát Amerikában, ahová régebbi és jobban jobbikos politikai rendszerek átűzték. Az egyik román országos napi híristálló azt fájlalta, mert hát a nemzeti közfájdalomban is vannak különösen sérelmes emlékek, hogy a magyar lakosság a román produkciót nem pontozta egyetlen pontocskával sem, míg ellenbógen a román(iai) dalrajongók tíz vagy tizenegy pontot ajándékoztak a magyar produkcióra. Az újságskriblernek a nemzetileg programozott agyában fel sem villant, hogy esetleg vagányabb-méltóbb volt a dal a díjra, mint az utána következők bármelyike.”