Bodor Johanna művéről van szó, a Nem baj, majd megértem című, nem is tudom igazán, hogy miről. Hiszen már a műfaja is problémás. Az elején semlegesen „írásnak” nevezi az életének egy igen fontos részét elmesélő memoárt, majd félénken, zárójelben, talán a kiadó nyomására, mégis megkérdi: regényt? Aztán a legvégén, mintegy lezárásként már arról beszél, hogy nem író, ezt is inkább baráti unszolásnak engedve hozta össze, majd jön talán a legpontosabb meghatározás: ez a könyv tiszteletkör.

És tényleg. Azok iránt, akik segítettek a fiatal balerinának, hogy névházasság ürügyén elhagyja az országot, egyesítse a családot Magyarországon, hogy kvázi feláldozza magát szülei biztonságáért. Ezzel nincs is baj, remek alapanyag az ilyen trauma. Csakhogy a könyv jobbára a hála hangján szólal meg, ami talán jó egy memoárnak, de nagyon rossz egy regénynek. Úgyis mondhatnám, hogy a hála nem jó tanácsadó. Túlságosan jónak hagyja meg a gyarló szereplőket, hőssé teszi a kevésbé hősöket is. Ezért a mű néha az Oscar-köszönőbeszédeket idézi, máskor meg a lányregényeket. Én már attól is visítani tudok, ha valaki nagy É-vel írja az édesanyját meg az édesapját. Távolságtartás nélkül ugyanis nincs regény, csak modorosság. (…)

De hát nem író, mondja ő is, és azok is, akik védik a könyvet. De hát aki ír, arra mégis valahogy így kezdünk tekinteni. Egy táncos, aki írt egy könyvet. És ez bizony már azzal is jár, hogy íróként ítélik meg, akként kezdik kezelni. (…)

Bodor Johanna sem dilettáns. Író. Kár, hogy nem gondolta át jobban a következményeket.