Két ember találkozik

Ahogy telt-múlt az idő, az a fiatalember megértette, megértette, mondom, hogy vagy együtt él a románokkal, és akkor kíváncsi lesz rájuk és megérti őket, vagy mehet, amerre lát.
Hirdetés

Ahogy telt-múlt az idő, az a fiatalember megértette (bizonyára az is közrejátszott ebben a felismerésben, hogy magyar—román szakot végzett az egyetemen, meg az is, hogy édesapja, a Küküllő menti székely fiú, Petrozsényben telepedett le első feleségével, és kilencvenakárhányig, amikor végre megszűnt a diktatúra, és kimehetett Magyarországra, ahol aztán zsidózni kezdett, és általában véve mélymagyar lett, addig tehát soha nem románozott), megértette, mondom, hogy vagy együtt él a románokkal, és akkor kíváncsi lesz rájuk és megérti őket, vagy mehet, amerre lát. A felismerés nem is annyira felismerés volt, mint egy agylágy benövése, ez azonban nem változtat a lényegen: megértette, hogy ki kell költöznie a feszültségből.

Nem volt könnyű, most sem könnyű, hiszen ahogy borotválkozás közben felismeri az arcán a nagyapjáét, ugyanúgy olykor felborul benne a düh a mai napig; valahogy mégis sikerült és sikerül. És amikor ezt belátta és úgy hitte, elrendezte magában, akkor kellett olyanokkal találkoznia, akik egy másik tragédiát viszont nem voltak és nem hajlandók elfelejteni, miközben neki azt tanácsolták, feledje el azt, ami a nagyszüleivel történt. Ezek a “liberálisok” a magyar liberalizmus rosszabbik hagyománya szerint meg is rótták őt azért, hogy nem mindig gondolkodik vonalasan és elvhűen. Legyinteni mindig nagyon tudtak ezek az emberek (és nemcsak kézzel lehet legyinteni): magyar egyetem?! ugyan már, kisebbségi jogok?!, nahát, micsoda gondolatok, a románság nacionalizmusa?!, ne tréfáljunk. Minden olyan egyszerű volt, problémátlan, és érthetetlen, hogy egyesek még ezen bírnak problémázni.

Ez a fiatalember azt reméli, megértette, miben különbözik a zsidóság tragédiája minden más tragédiától. Ő úgy érti, azért, mert Európa közepén, demokratikus körülmények között a zsidókat kiszavazták a társadalomból, aztán koncentrációs táborba küldték őket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bizonyos helyzeteket ne lehetne és ne kellene megfeszültségteleníteni (vagy tán el, esetleg ki lenne a megfelelő igekötő?), nem azt jelenti, hogy egy túlélő leszármazottja nem mondhatja egy konkrét helyzetben, vannak fontosabb dolgok is, mint egy emlékmű körüli hercehurca, mindez haszontalan és káros kétosztatúsághoz vezet stb. 

Magyarországon bizonyos körökben régóta érződik a hisztéria: nehogy X-et dicsérd, te nem gondolhatod komolyan, hogy Y is ember. Most az egyik kör másodszor szerzi meg a hatalmat, és számomra is kínos, provinciális, akár diktatórikus agresszivitással és seggnyalatási vággyal gyakorolja. Azt is értem, hogy ez az attitűd valósággal belehajszol az ellenreakciókba. De napról napra úgy élek, hogy a “románoknak” ezt és ezt kell elmagyaráznom, a “magyaroknak” meg amazt, és mindegyik “félnek” próbálom kifejteni, miért lenne jó, ha nem azonosulnának olyan könnyen saját magukkal. Bizonyos szemekben áruló lettem, más szemekben ellenség vagyok, de csinálomés hiszek benne. Kálmán Olga bizonyára nekem rontana.”

Hirdetés