„Hogy pontosan mit is, az továbbra is homályos, hiszen a tagországok ratifikálásra és chartaaláírásra való felszólítása nagyjából a »ne bántsd felebarátodat« parancsolattal azonos fajsúlyú. Azaz olyan imperatívusz, amelynek mozgatórugói valahol az emberi erkölcs dimenziójában keresendők.
Az elfogadott dokumentum meghatározhatatlan hatékonysága természetesen semmit sem von le azok érdeméből, akik maximális energiabefektetéssel és elkötelezettséggel szolgálták ezt az ügyet. A baj az, hogy evidenciaszerű együttélési normákat kell minduntalan jogi köntösbe öltöztetni, hogy »eladhatók« legyenek, s ne fakasszanak mély felháborodást a többségi nemzetek képviselőiben. (…)
Az idő pedig sehol sem a kisebbségeknek dolgozik. És igazából ebben rejlik a folyamat perverziója is: a mindennapok kényelmetlenségeibe belefásuló kisebbségi lassan önként mond le azoknak a jogoknak a gyakorlásáról, amelyek érvényét egyelőre semmire sem kötelező dokumentumok próbálják erősíteni.
Akár olyan kompromisszumok árán is, amelynek az őshonos kisebbség megjelölés is áldozatul esik. Képviselője pedig saját elhatározásból válik kirekesztetté, nehogy rásüssék a kirekesztő billogot. Erre mondhatta a farkas a viccbeli nyuszi haláltáncának láttán: micsoda hülye koreográfia!”