Szántai János:
Az uniformis látogatása
1987-ben hordtam iskolai uniformist utoljára. 1995-ben katonait. 1996-ban orvosit. Azóta semmilyet. Egyikkel se volt különösebb bajom. Az iskolait kötelező volt hordani. Gyakorlatilag belenőttünk. Ilyen volt a rendszer.
A katonait szintén. Az orvosit szintén. Ezek a rendszerek is olyanok voltak. Az első két dátum között letűnt az a rendszer, ami az iskolai uniformist ránk szabta. A másik két rendszer nem fog letűnni. Sajátosak. Szükségesek.
Mostanság ismét vizitelős kedve van az uniformisnak. Különböző erdélyi magyar iskolákba látogat. Kérdés: szükséges-e? Véleményem szerint nem.
Mert az iskola nem katonaság.
Sem kórház. Viszont ha nem is szükséges, el tudom képzelni, hogy az iskola nagyközössége – ebbe beleértem az igazgatóságot, tanári kart, szülői és diákközösséget – közös megegyezés alapján úgy dönt, a hagyományteremtés e csinos, egyenruhás útjára lép.
Ám ha az uniformis nem valamiféle egyetértés alapján kerül a diákra, hanem egyoldalú döntés eredménye, akkor gáz van. Hadd ne az iskola vezetősége döntsön arról, hogy a diák mit viseljen. Az iskola vezetősége nem hord uniformist. És a szülői bizottság se döntsön. Ők se hordanak uniformist.
Csak a diák. Aki esetleg nem akar. Ja, hogy ő ne szóljon bele, mert kiskorú? Amúgy az alsó osztályosok nem is szólnak bele. Magasról tojnak az uniformisra. Más dolgok érdeklik őket. A felsősök viszont beleszólhatnak.
Mert őket esetleg érdekli a probléma.
A többi érv, ami sok helyen és sokszor elhangzik az uniformis viselésének fölöttéb szükségtelen voltáról, releváns lehet akár, de nem perdöntő. A magam részéről úgy gondolom: amennyiben a fent említett nagyközösség közös megegyezésre jut az uniformis helyenként ugyancsak fogasnak bizonyuló kérdésében, úgy kinek mi köze hozzá, hogy az illető oskola diákjai mit viselnek.
Uniformist, ha azt akarják, nem-uniformist, ha nem akarják.
Ehhez azonban szükséges az a bizonyos konszenzus. Ami az igazi uniformis, ha úgy tetszik.
Papp Attila Zsolt:
„Ti mind egyéniségek vagytok”
Nem könnyű az egyenruha mellett érvelni egy olyan társadalomban, amelynek jelentős része megtapasztalta ’89 előtt, hogy mit jelent az uniformis. Nekem is volt pionírnyakkendőm, és én is utáltam az ormótlan, jellegtelen iskolai viseletet.
Azt, amely egyforma volt az ország összes iskolájában. Mert ez volt a lényege: hogy az egész ország tanulóifjúsága egyformán nézzen ki.
Ugyanolyan hülyén és jellegtelenül.
Nem kérdés tehát, hogy a bármilyen színezetű totalitárius rendszerek előszeretettel bújtatják egyenruhába az alattvalóikat, mert az a céljuk, hogy elfedjék az emberek közti természetes különbözőségeket. Felszámolni mindennemű partikularitást.
Csakhogy itt éppen erről van szó: a partikularitásról. Az etoni diákok – úgy hallottam, az egy egész jó iskola – egyenruhája nem arra szolgál, hogy általa a nebulók beleolvadjanak a nagy társadalmi masszába, hanem ellenkezőleg: hogy kiemelkedjenek belőle. Másmilyenek legyenek, mint az átlag.
A szakmai, munkahelyi, intézményi csoportidentitás kifejeződése nem ördögtől való dolog: egyenruhát visel a postás, a rendőr, a lelkész vagy (jobb helyeken) a pincér is – aki pedig ezt automatikusan komor és lehangoló képzetekkel társítja, az életében nem látott még stewardesst. (Vagy nem látta a Mikes friss egyenruhaterveit.)
Mert az egyenviselet nem feltétlenül tetőtől talpig beborító, unalmas szabványcucc, nem Észak-Korea szürkesége – lehet pusztán egy ízléses és stílusos ruhadarab, amely azt jelzi, hogy a viselője valahová tartozik. Egy közösségbe, amely más, mint az összes többi közösség. És igen, a jól megtervezett egyenruha
lehet szexi meg menő meg kúl.
Nem bonyolódnék bele a dolog anyagi vetületeibe, mert az egyenruha-ellenes álláspontok mégis csak ugyanarra a tézisre vezethetők vissza: hogy úgymond egyéniségellenes. Nekem erről rosszmájúan a Brian élete briliáns tömegjelenete jut eszembe, hogyaszongya: „Ti mind egyéniségek vagytok! – Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!”
Semmi nem foglalja össze találóbban azt a látszólagos paradoxont, hogy az egyéniségkultusz, amennyiben egyeduralkodóvá válik, uniformizáló hatású. Az, hogy a kamasz diákok lázadnak az egyenruha bevezetése ellen, természetes: én is lázadtam volna tizenéves fejjel.
De legalább volt ami ellen lázadni – ne vegyük hát el az esélyt ifjainktól, hogy nonkonformistákká váljanak! És tegyük fel a kérdést: mi mind egyéniségek vagyunk?
„Én nem.”
