„A Háromszékről, Csíkból vagy Gyergyóból vonaton Magyarországra tartók, illetve az onnan szintén vasúton hazafelé igyekvők számára gyakori helyszín a Korona nemzetközi gyors étkezőkocsija. A magyar határig dohányozni is lehet benne, kávék, sörök meg egyebek mellett gyorsabban telik az irgalmatlanul hosszú utazási idő, és alkalomadtán székelyföldi ismerősökkel is összefuthat ott az ember. Az se gond, ha a sörök meg egyebek hatására az asztal mellől némiképp bizonytalanul áll lábra a vendég, mindennemű tántorgást a vagonok zötykölődésére, imbolygására lehet fogni.
Jó ürügy ez arra is, hogy minden keze ügyébe eső kiálló dologba megkapaszkodva (szerencsés esetben kihagyva a vészféket) igyekezzen a fülkéje felé.
Barátommal éppen elhagyjuk az étkezőkocsit. Szó sincs tántorgásról, két sört ittunk csak. Ha kérdeznék, hogyan érzem magam, mondhatnám: éppen szétárad bennem Kelet derűs, bölcs, szótlan és megértő mosolya. Barátomban viszont olyasmi árad szét, hogy minden útjába kerülő atyafinak oda kell szólnia valamit, ha csak annyit is: »Mia hej, hogy ityeg a fityeg?!«
Átkelünk egy újabb, két vagont elválasztó közön, s akkor ott, a WC ajtónak támaszkodva áll előttünk egy cyborg. Az kell legyen, aki csak pár részt is látott a Star Trek című sorozatból, nyomban felismeri. Mindenféle vezeték és kábel áll ki a két füléből, fél fejét is valami kaszkaszerűség borítja, övére doboz alakú készülék van erősítve, abból kábel vezet fel a füléhez, meg ki tudja még milyen nyílásához, rendesen be van drótozva az ipse. Szemei valahova messze a semmibe révednek, fejét ütemesen mozgatja, rázza. Cyborg ez, nem vitás, most éppen testében van csak jelen, a lelkét transzportálta valahova a Marsra.”