Mit hoztunk magunkkal a sztyeppékről és mi fán terem a kísérleti régészet?

A fentiekhez hasonló kérdések merültek fel szombat este, április 13-án Kolozsváron, az Almásy László Kultúrtörténeti Körön, amelynek legutóbbi alkalma egy hirtelen szervezéstől felbuzdulva jöhetett létre.

Csáji László Koppány és Sudár Balázs

Csáji László Koppány antropológus és néprajzkutató, valamint Sudár Balázs történész, turkológus (a kör immár többszörös vendége, amiről korábban is írtunk) székelyföldi meghívásukról hazafele álltak meg a kincses városban, ahol két, látszólag nem kapcsolódó témáról beszéltek nekünk – de a végén kiderült, hogy nagyon is összefügg minden mindennel, ahogy az lenni szokott.

Nemrégiben került a nyilvánosság elé a Lovakon, nyergekben – a honfoglaló magyarok hadművészete című rövidfilm, ami a tudományos igényesség maximumával hozta előtérbe azt az aprólékosan összeszedett tudást, amit honfoglaló őseinkről ki tudtunk deríteni a különböző régészeti leletek, történeti források, néprajzi összehasonlító vizsgálatok, iparművészet és -gyakorlat, sok-sok tesztelés következtében.

[embed]https://youtu.be/-iRHDfnQCJs?si=gbz1vAcwymGx6Wcx[/embed]

Aki kicsit is érdeklődik a történelem (főleg a kora középkor) iránt, az bizonyára találkozott már hagyományőrző csapatok tevékenységével – ilyeneket főleg „lovagi tornákként” láthattunk városnapok és egyéb tömeges megmozdulások során. Sudár Balázs kutatóként és történészként is részt vett a film elkészítésében, maga is tagja hagyományőrző csoportnak.

Miben különbözik ez a megszokottól?

Abban, hogy híven követi azt a modellt, amit angol kifejezéssel historical reenactmentnek nevezhetnénk, azaz történelmi újjáélesztésnek, bár a magyar tükörfordítás még nem terjedt el, így jobb híján valahol a kísérleti régészet lenne megfelelő.

– summázta Csáji, akinek a sztyeppei népek kultúrájával foglalkozva néprajzkutatóként volt alkalma számtalanszor kapcsolatba kerülni a régészekkel és az általuk feltárt leletekkel. A magyar honfoglalás korának tárgyi értékei művészeti szempontból úgy relevánsak, hogy sokat elmondanak arról, milyen kulturális rokonságban állhattak a magyarok egykor más sztyeppei népekkel, még a Kárpát-medencébe jövetelük előtt. Ennek feltárása pedig a nomád élet és az eurázsiai sztyeppe hatalmas méretét tekintve több tudományterület bevonásával valósulhat csak meg, így a kísérleti régészet módszereit alkalmazva a film elejétől végéig a rekonstruálható elemekből dolgozott.

A magyarok haditechnikája tehát nem csupán arra terjeszthető ki, hogy például hány emberből állt egy sereg és milyen formában sorakoztak fel, hanem attól kezdve, hogy milyen szögben viselték derekukon a nyíltegezt, az íjtegezt, hány nyíl fért el a tokban, tudtak-e jobbra nyilazni könnyedén (nem tudtak), hogy nyilaztak hátrafelé (elég jól), milyen módszerekkel illesztették össze tárgyaikat (korabeli ragasztóenyv), miből készültek ezek, illetve hogyan állították elő azokat az anyagokat, amiből a tárgyak készültek (pl. vas).

Az sem mellékes körülmény, hogy a leletek alapján zajló rekonstrukciók mennyire használhatók a gyakorlatban. Hiába készülne el egy szépen kivitelezett tárgy, ha a készítője nem tudja használni – ezért a végeredmény fáradságos, többszöri nekifutásos, kísérletező munkát igényelt, ugyanakkor az öröm, ami múlt felélesztésével, a kreativitással együtt jár, megfizethetetlen. Ezért is izgalmas látni, ahogy a ruházattól kezdve a fegyverzeten, a lovagláson, felvonuláson át a kézművesség legapróbb részletéig is a legjobb ismereteink szerint éled újjá a technikai és tárgyi kultúra.

A kultúra továbbélése azonban nyilván nem csak kézzelfogható, hanem szellemi technikákat is igényelt. Csáji László Koppány sokoldalú ember, aki szenvedélyesen vetette bele magát az elmúlt évtizedekben a kutatásba, s néprajzi munkái mellett igénybe vehette irodalmi-költői tehetségét, tudását is, például azzal, hogy Somfai Kara Dáviddal közösen lefordította a kirgiz hőseposzt, a Manaszt. Miért is fontos ez nekünk, kérdezhetnénk – hát azért, mert a magyarok folklórjával több oldalról is kapcsolatba hozható a többi sztyeppei nép énekmondó hagyománya.

Hőseposz és énekmondás viszonya látszólag kézenfekvő, ám sok más nép mentális térképén ez nem így van (de mint kiderült, a törökökén igen!). A magyaroknak van valami fogalmuk a históriás énekek, zenélve elmesélt történetek – narrált dalok – kapcsán arról, hogy miként kell életben tartani a tudást és hogyan kell azt átadni, lásd mondjuk „Tinódi Lantos Sebestyént és barátait”, Sudár Balázs szavaival élve. Ennek ellenére nincs magyar hőseposz, vagy nagy, az ősökről szóló fennmaradt epikus, énekelhető költemény, amelyet kimondottan az erre „szakosodott” személyek, az énekmondók vittek tovább.

A kirgizeknek van erre egy megnevezése: ő a manaszcsi, egy többnyire idős ember, aki, ha kérik, egy napig, éjszakán át, vagy egy hétig is képes változatos ritmusokkal, dallamokkal, cikornyás mellékszálakkal elmesélni a kirgizek ősi és hősi múltját a nagy, közös narratíva szellemében. Ennek a nagy, közös narratívának a megléte képez egy igen erős társadalmi kohéziót: ide bármikor vissza lehet térni, a történetbe, a kulturális emlékezetbe, a családok megtalálják benne önmagukat, a felmenőik tisztelete szilárd alapot képez. Nem mellesleg egy másik dimenzióba is röpítheti a hallgatóját – Csáji szerint a Manasz bevezető formulája (noha hosszabb szöveg) hasonlít a népmesei első mondathoz, amivel megteremtik a hallgatóság figyelmét (lásd: hol volt, hol nem volt...) Az énekmondás általában alkalomnak megfelelő, és fölemelő, gyógyító, közösségi cselekedet.

Noha a magyaroknak nem maradt fenn egységes formában hőseposzuk, történeteik voltak és arról is fennmaradtak források, hogy minden bizonnyal énekmondóik is.

Hogy ezt a sztyeppei kultúrából hozhattuk a honfoglalás előttről, arról a különböző türk népekkel való kulturális kapcsolatunk és rokonságunk is tanúbizonyságot tesz, de legfőképp újabb vizsgálódásokra sarkall. Az énekmondás meglétének vizsgálata is olyan terület, ami kilóg mindenféle tudományból, mégis belelóg: egyszerre kutathatja az irodalomtörténet (a fennmaradt források kapcsán, illetve szövegszintű maradványokból, pl. népballadák ősi epikus elemei esetén), vizsgálhatja a zenetörténet (hogyan és milyen hangszerkísérettel énekelhették), a régészet (tárgyi elemek).

A Képes Krónika is utal énekmondó hagyományainkra

Furcsa részletek, amelyek csak szájhagyomány és énekmondó tudással maradhattak fenn

Névtelen krónikásunk is beszámol arról, hogy mit énekelhettek a korban az igricek

Sudár Balázs turkológusként és történészként hozzáfért megannyi más nyelvű forráshoz, amelyek alapján rekonstruálhatóvá válik, hogy milyen viszonyban álltak a honfoglalás kori magyarok az énekmondással. Eddig az látszik, hogy külső szemmel mit írtak rólunk, és az tűnik föl, hogy a krónikások többször is hivatkoznak ránk úgy, hogy lakomák közben szívesen énekeltek/énekeltettek igricekkel hőstetteket. Ezek csodálkozva jegyzik meg azt is, hogy a magyar korabeli elit mivel szórakozik – és miért nem például „táncdalokat” énekel mulatozás gyanánt.

Szóösszetételek, amelyekre már fel sem figyelünk

Sudár Balázs azt is hangsúlyozta előadásának megkoronázásaként, hogy a nyelvészet segítségével azt is meg tudtuk állapítani, hogy bizonyos régi mesterségnevek és a képzett szavaink hogyan függenek össze. Így például az ének+mondó szóösszetétel egy igen régi minta alapján maradt meg a nyelvünkben, és ez a nyelvalkotási logika manapság a legközelebb hozzánk a törököknél található meg.

Ének + mondani törökül és más türk nyelven, archaikusabb formában

Fotók: Sánta Miriám