Mi marad a román gazdaságnak, ha már a saját autóját is végképp elveszíti?

Valóságos hideg zuhanyként érte az amúgy sem a legjobb pillanatait élő romániai gazdaságot a Renault-csoport döntése, amely több új Dacia-modell gyártását helyezi át külföldre. A nemrég bemutatott Striker nevű terepkombit (a városi terepjáró és a családosoknak ideális kombi ötvözete) a törökországi Bursa melletti Oyak-Renault üzemben fogják gyártani, míg a legújabb, hamarosan debütáló városi elektromos modellt a szlovéniai Novo Mesto városában rakják majd össze.

Eredetileg mindkét modell a mioveni Dacia-gyár fejlesztési irányai között szerepelt, de a Renault-csoport végül meggondolta magát.

Ezzel a Dacia Autoturisme Szakszervezet szerint 2026 lesz 20 év után az első év, amikor az eddig megszokott növekedés helyett a termelés csökkenni fog,

Ez a gyár 11 ezer fős állományának egynyolcadát jelenti, vagyis látványos és fájdalmas kezdete egy új korszaknak, amiből Románia számára megint csak a leépülés jut.

Miközben a Dacia – miután a márkát 1999-ben felvásárolta a francia Renault-csoport – az utóbbi évtizedekben töretlenül menetelt előre, és a többi márkához képest alacsony árai, de mégis kiváló ár-érték aránya miatt afféle hétköznapi strapaautó lett a nyugat-európai piacokon, miközben igen népszerű lett az észak-afrikai régióban is, most megtorpanni látszik.

Ennek nyomán a Renault az új viszonyokhoz alkalmazkodva eldöntötte, hogy a következő öt évben elsősorban az Európán kívüli megrendeléseinek számát igyekszik feltornászni, így a költségcsökkentés érdekében a termelés diverzifikálására is szükség van. Ez magyarázat lehet a törökországi terjeszkedésre, hiszen onnan könnyebben elérhetők lesznek fontos Európán kívüli piacok, az új elektromos modell szlovéniai gyártása azonban övön aluli ütés az eredetileg román márka, és a romániai gazdaság egyik alappillérének számító mioveni gyár szempontjából.

hiszen a beszállítói lánc résztvevői is károsodnak az új lépéssel, ráadásul, mivel az eladások mintegy 90 százaléka eddig is exportból származott, az értékesítői oldalon is leépítések várhatók. Más szóval beindul a jó öreg dominó-effektus, és minden borul.

Ez pedig, amint arra a Világgazdaságot idéző Economedia is rámutat, nem csak a fent említett globális autópiaci átrendeződésnek köszönhető, hanem egy hosszabb folyamat eredménye.

és következetesen nem tett semmit azért, hogy belföldön tartsa a franciák által felfuttatott autómárka gyártását.

Az okok között ott van a a Pitești–Nagyszeben autópálya évek óta húzódó késése, valamint a vasúti és logisztikai hálózat elmaradottsága, olyan tényezők, amelyek számtalan beruházót elriasztottak már a romániai befektetésektől, és amelyek – amint most is látjuk – a meglévőket is elijesztik.

Az a kegyetlen költségvetési hiánycsökkentő intézkedéscsomag, ami minket, egyszerű polgárokat is sújt, a (nagy)vállalatoknak is jelentős pluszköltséget jelent. Románia tehát, hiába volt az egyik kiemelt bevételi forrása az elmúlt évtizedekben a Dacia, rosszul gazdálkodott ezzel a fontos szegmenssel,

Az idősebbek talán még emlékeznek a régi, kommunizmusban gyártott 1300-as Daciákra (különben ez is egy Renault-modell alapján készült a franciákkal kötött licencszerződés révén, de még tőlük függetlenül), az utálva szeretett kocsikra, amik bírták ugyan a strapát, de folyton bütykölni kellett rajtuk valamit. Folyton ott volt valahol kéznél, a műszerfalra dobva, a kesztyűtartóban, a gyakorlottabbaknál egyenesen a motorházban kialakított kis zsebekben az olajos drótkefe, a csavarhúzó, hiszen az a tragacs folyton „leköpte a gyertyát”, és ilyenkor a sofőrnek a vonatkozó vulgáris mantrák kíséretében magának kellett kézbe vennie a dolgokat.

Ma már a vintage autók szerelmesei komoly összegeket költenek egy-egy jobb állapotban megmaradt 1300-as Daciára, majd még többet a felújításra, hogy aztán a modern, csilivili autók között úgy pöfékeljenek vele a forgalomban, mint valami csodabogarak.

De a rendszerváltás és a Renault-korszak utáni modellek is sokakhoz hozzánőttek, afféle (több)nemzeti autó volt továbbra is a Dacia, már csak a viszonylag hozzáférhető árai miatt is.

De ezzel együtt megint csak oda lyukadunk ki, mint mindig: miért nem tett semmit ez az ország azért, hogy megtartsa, megőrizze, ne sodorja veszélybe azt, ami a francia befektetők érkezése dacára az övé volt, amiből az ott dolgozók, és az állam is sokat profitált?

Hagyni fogjuk?

Nemrég olvastam egy kommentet, valami olyasmi volt a lényeg, hogy a román állam mindig elveszi a fizetések és a vállalatok profitjának a felét, mégis mindig szarban van. Nos igen, ezen kellene változtatni végre, mert ezt nemcsak a vállalatok, de a szavazópolgárok is nagyon unják már.