„Ahogy a tetőfedőben bízunk, úgy kellene bíznunk a biológusban is!”

A narratívák korát éljük, ahol az objektív tények fogalma, az igazság keresése a kanyarban sincs az érzelmek és a személyes meggyőződések mögött. Elsősorban a történet által kiváltott hatás, az alternatív értelmezések, a hiedelmek és az érzelmi reakciók az elsődlegesek. A posztigazság korában, az igazságon túli világban minden lehetséges és annak ellenkezője is. Nem fontos, hogy a nagy történet minden eleme megfelel-e a száraz tényeknek, a fő funkciója, hogy a célcsoport tagjaiban megerősítse azt, ami a világról és önmagukról gondolnak.

Ha az adott narratíva illeszkedik egy csoport értékrendjébe, világképébe, azt hajlamosak igazságként kezelni. Az ember számára jóval nagyobb félelmet jelent a társadalmi kirekesztés, a saját politikai, vallási, világnézeti, baráti alapon szerveződő törzsével való szembefordulás, mint a tévedés, ezért a narratíva egyfajta pajzsként is működik, ami megvédi az egyén pozícióját a közösségen belül.

Az ész korának leáldozott – hangzik egyre több irányból. A szellem a koronavírus-járvány idején szabadult ki végleg a palackból, és aki kíváncsian követte a közösségi média evolúcióját, az algoritmusok jelentette technológiai kényszer változásait, azt nem érhették váratlanul a történtek.

A posztigazság mára az élet minden területén jelen van, és a racionalitásba vetett hit gyengülése leginkább a tudomány tekintélyét tépázta meg. A világjárvány alatt minden korábbinál világosabbá vált, hogy az érzelmi alapú érvelések, a személyes meggyőződések alapjaiban megrendítették a tudomány és a tudósok korábban megkérdőjelezhetetlennek tartott társadalmi tekintélyét.

Az információrobbanás paradoxona, hogy bár a tudományos ismeretek soha nem látott gyorsasággal jutnak el hozzánk, ezzel párhuzamosan aggasztó mértékben terjednek az alternatív igazságok és az áltudományos magyarázatok. A tényeken túli világban, majd a pandémia alatt a tudományos közösség soha nem látott mértékű politikai és médianyomás alá került, így a tudományok művelőinek már nemcsak kutatniuk kell, saját szakterületeik megtépázott imázsát is helyre kell állítaniuk.

Hogyan képviseli magát egy olyan világban, ahol a harsány magabiztosság többet ér, mint a tudós óvatos, árnyalt válasza? Hogyan kommunikáljon úgy, hogy a közvélemény arra hajlamos része ne sodródjon az áltudományok felé? Valami hasonló megközelítésre számítottam, amikor a 26. Kolozsvári Biológus Napok programját böngészve ráakadtam A tudomány az igazságon túli világban című panelbeszélgetésre. Nem kellett tovább gondolkodnom az e heti cikktémán.

Nagyon siettem, hogy ne késsek el a szombati előadásról, aminek az lett az eredménye, hogy szűk félórával korábban érkeztem a BBTE Biológiai és Ökológiai Intézetének épületébe. A teremben a panelbeszélgetés ötletgazdája és moderátora, dr. Kovács Levente genetikus fogadott. Talán még emlékeznek a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének adjunktusával készített korábbi riportunkra, amelyben a DNS-elemzésen alapuló leszármazási vizsgálatok mibenlétét firtattuk. Mivel volt még időnk, így elmondta, hogy a többi tudományterülethez hasonlóan a biológia és orvostudomány kapcsán is sok tévhit, áltudományos téveszme kap szárnyra.

de gyakran nem érzékelik ezek mélységeit és sokszor eszköztelenek a problémakezelésben. Így arra gondoltak, hogy a biológus napokra népszerű, a tudománykommunikáció terén széles körben ismert szakembereket hívnak meg, hogy együtt gondolkodjanak a probléma természetéről.

Hogy közel legyek a tűzhöz, az első sorban ültem le. A kezdés előtt kósza pillantást vetettem a hátam mögé, a nagy előadóterem színültig megtelt. Minden társadalmi méretű válság kitermeli a maga szakértőit. A meghívott előadók is a koronavírus-járvány felfedezettjei, abban az értelemben, hogy a széles nyilvánosság azokban az időkben ismerte meg a nevüket.

Tauber Zsófia biológus, kutató, az angliai Plymouth-i Egyetem doktorandusza és vakcinafejlesztéssel kapcsolatos kutatásokat végez. A több mint negyvenezer követővel rendelkező, Gondolatok egy biológustól című tudományos ismeretterjesztő blog szerzője. Jómagam is a járvány éveiben találkoztam először orvosi-biológiai témájú bejegyzéseivel, áltudományos nézeteket és biológiai témájú tévhiteket eloszlató posztjaival.

Fotó: Bitai Csilla

Beszélgetőtársa Fejér Szilárd kémikus, a sepsiszentgyörgyi Pro-Vitam Kutatócsoport alapítója és vezetője, aki szintén a koronavírus-járvány idején közérthető bejegyzésekkel, előadásokkal magyarázta a virológiai kérdéseket és az azokhoz köthető tévhiteket. A csapata által kifejlesztett diagnosztikai módszerekkel elsőként vizsgálták Romániában a SARS-CoV-2 vírus elleni mRNS védőoltásokra adott immunválasz időbeli dinamikáját.

– csapott rögtön a legyengített, elhalt kórokozók, fehérjék, cukrok és vírusvektorok zakuszkájába a konteós ördög ügyvédje szerepét magára öltő Kovács Levente, aki Tauber Zsófiának címezte a kérdést. Amint elült a nevetés, a biológus azonnal tisztázta az egyik legszélsőségesebb, mégis rendkívül elterjedt, vakcinákkal kapcsolatos tévhitet.

A valóság az, hogy a kutatásban úgynevezett sejtvonalakat használnak, amelyeket egy évtizedekkel korábban, beleegyezéssel elvégzett abortuszból származó sejtekből hoztak és hoznak létre. Ezeket a sejteket azóta módosították, tenyésztették, nemesítették, és ma már laboratóriumi körülmények között korlátlanul szaporíthatók. Nem történik minden oltáshoz új abortusz, hisz a sejtek folyékony nitrogénben tárolva folyamatosan rendelkezésre állnak.

Továbbá magzatsejteket sem injektálnak, mivel a sejteket csupán a hatóanyag legyártására használják. A végtermékek szigorú szűréseken és tisztítási folyamatokon mennek át, így sejttörmelék nem marad benne. A kutató elismerte, nanogrammos mennyiségben tartalmazhatnak a vakcinák DNS-t, de ennek nincs semmiféle fiziológiai hatása, mivel nem aktív molekulákról van szó, sejt, embrió nem jut az oltóanyagba.

Amikor a szerepéből egy pillanatra sem kieső moderátor azzal replikázott, hogy a maradék DNS-nek még lehet homeopátiás hatása, Fejér Szilárd felidézett egy szegedi homeopátia-túladagolási akciót, ahol szkeptikus résztvevők adagolták túl a homeopátiás szereket azzal a céllal, hogy bizonyítsák azon hatástalanságát. Az akkor épp Szegeden tartózkodó kutató felidézte, hogy ő otthon a felesége homeopátiás tejszaporító gyógyszerét tolta túl – rocksztár zsargonnal aranylövést hajtott végre –,

A következő kérdés a járványidőszak egyik legnépszerűbb tévhitére, a PCR-tesztek átverhetőségére vonatkozott. Két sűrűn elhangzó állítást is idézet: maga a PCR-reakció kifejlesztője is azt mondta, hogy ezzel a módszerrel nem lehet élő vírusokat kimutatni, és hogy a PCR-teszttel „azt mutatsz ki, amit akarsz”, függetlenül attól, hogy a vírus ténylegesen jelen van-e.

Fejér Szilárd szerint ezekre az állításokra nem lehet egyszerűen rávágni, hogy teljes marhaságok, de azt sem, hogy igazak, mert van bennük egy „hangyabokányi részigazság.” Ez abban rejlik, hogy a PCR-reakció valóban nem élő, fertőzőképes vírusokat mutat ki. A módszer ugyanis úgy működik, hogy egy tisztított nukleinsavból indulnak ki (az RNS-t DNS-re írják át), és annak egy szakaszát szaporítják fel. Mire ez a genetikai anyag a reakcióelegybe kerül, „vírus legyen a talpán, amelyik a PCR-reakció elején él.” A lényeg: ha a vírus genetikai anyaga jelen van a mintában, az azért van, mert a vírus jelen volt az illető szervezetben.

Az első egy férfiról szólt, aki mindenképpen pozitív tesztet akart, mivel a felesége már pozitív mintát adott. A férj azt szerette volna, hogy az ő nevében is a feleségétől vegyenek mintát, így együtt vonulhattak volna karanténba, de az asszisztens ezt megtagadta. Viszont amíg az asszisztens a steril eszközöket bontotta, a férfi a felesége felé fordult gyorsan, és utólag a tesztje valóban pozitív lett. Bár sosem derül ki pontosan, mit tettek (például a feleség ráköhögött a férjre), a tesztet magát nem tudta átverni, legfeljebb a saját fertőzését „buherálta meg.”

A második történet egy nőről szólt, aki viszont mindenképpen negatív tesztet akart, ezért a mintavételi pálcikával épphogy csak hozzáért az orrához. A várt negatív eredmény helyett azonban a laboratóriumból az a válasz jött vissza, hogy a teszt érvénytelen.

A szakember egy jóval legmegrázóbb esetet is felidézett. Az általa vezetett laborba 92 minta érkezett, és a PCR-tesztek futtatásakor azt találták, hogy 17-19 darab minta sorozatban érvénytelen eredményt hozott. Bár a csövekben szabályosan benne volt a két levágott pálcika, és az oldat is tisztának tűnt, a teszt nem mutatott ki bennük emberi genetikai anyagot (belső kontrollt).

Ez egyértelműen azt jelentette, hogy a pálcikák sosem érintkeztek emberi nyálkahártyával. A labor érvénytelennek minősítette a mintákat és rendőrségi bejelentést tettek. A rendőrség ellenőrzésképpen elküldött 10-10 mintát egy kórházi és egy magánlabornak. A kórházi labor megerősítette, hogy a minták érvénytelenek, a magánlabor viszont negatív eredményt küldött vissza.

Fejér ekkor felhívta a magánlabort, és kiderült, a tesztelés elején ők maguk adták hozzá a mintához a belső kontrollt, ami azt jelenti, hogy az ő eljárásukkal még egy kémcső desztillált víz is negatív eredményt adott volna az érvénytelen helyett. A rendőrség azonban a negatív eredményekre hivatkozva lezárta az ügyet azzal, hogy valószínűleg csak nem volt túl jó a mintavétel. Két héttel később, amikor ismét mintát vettek, a koronavírus-gócot eltitkolni próbáló otthon lakóinak fele már pozitív volt, és többen bele is haltak a fertőzésbe.

Mit gondolnak az előadók az áltudományról? Szerintük az áltudomány nem egyszerűen tévedés, hanem sokszor érzelmi alapú meggyőződés.

– mondta Tauber Zsófia. Ezt azzal egészítette ki, hogy sokszor nehéz felismerni, hisz nagyon sok olyan, áltudományos nézeteket terjesztő figurába lehet botlani az interneten, aki amúgy mindenféle kutatásokra hivatkozik, meggyőzőén és jól is érvel. A szakember úgy vélte, aki áltudományt terjeszt, akár orvosi diplomával a zsebében, az általában rendkívül meggyőző, és 100 százalékig biztos a dolgában. Míg a valódi tudósok mindig hagynak teret a bizonytalanságnak és a tévedés lehetőségének, a meggyőződésből beszélő áltudósok határozottsága éppen abból a hitből fakad, hogy ők a megkérdőjelezhetetlen igazságot birtokolják.

Kovács Levente azonnal rákérdezett: „Ez most nagyon biztos?” A biológus mosolyogva bólintott. Az előadók ugyanakkor éles határvonalat húztak a szándékos megtévesztés és az áltudományos meggyőződés között. Fejér Szilárd szerint „az áltudomány az, amiben hisznek.”

Tehát amikor az áltudományok szószólói rendkívül magabiztosan hangoztatják az állításaikat, a legtöbb esetben nem szándékosan akarják átverni a hallgatóságukat, hanem őszintén hisznek a saját igazukban. Ezt a mély meggyőződésrendszert több pszichológiai és emberi tényező is táplálja.

Például a bizonytalanság hárítása és a kontroll illúziója. Tauber Zsófia úgy fogalmazott, hogy a tudománytalan magyarázatok sokkal egyszerűbbek az emberi agy számára. Egy olyan véletlenszerű, kontrollálhatatlan jelenség, mint például egy világjárvány, rendkívül ijesztő. Egy összeesküvés-elmélet – például hogy a vírust tudatosan fejlesztették ki – paradox módon egyfajta biztonságérzetet ad. Megnyugtatóbb a tudat, hogy a bajnak van egy megfogható felelőse, és nem csupán a véletlen műve a katasztrófa.

A tényekkel való szembesítés sokszor kognitív disszonanciát okoz az áltudományokban hívők hitrendszerében, akik ezért, ha tudományos érvekkel találkoznak, gyakran ellenségességgel, gyűlölködéssel reagálnak, vagy egyszerűen azzal hárítanak, hogy a tudomány hazudik. Az áltudomány így nem csak egy cinikus hazugságkampány lehet, hanem a félelemre, az egyszerű válaszok keresésére és a rendíthetetlen hitre épülő pszichológiai védekezési mechanizmus is.

az előadók a tudomány azon részeként definiálták, amelyet nem lehet reprodukálni. Fejér Szilárd szerint ha egy eredményt nem lehet biztosan megismételni, az nem minősülhet teljes értékű tudománynak. Ez a szürke zóna több okból is rendkívül problémás és nehezen átlátható a társadalom számára. Megjegyezte, hogy az orvosi publikációk jelentős részéről (50-60%) utólag kiderül, hogy nem reprodukálhatóak, ami súlyosan rontja a tudomány hitelességét. Egy konkrét kísérlet – például egy bizonyos keserűíz-receptor megléte és a Covid–19 túlélési esélyeinek összefüggése – megismétlése során is előfordulhat, hogy a statisztikai eredmények (P-értékek) alapján a kutató maga sem tudja teljes bizonyossággal eldönteni, hogy az eredeti állítást sikerült-e igazolni, és hogy az eredmény valójában mit is jelent.

Bár a reprodukálhatóság a tudomány egyik alapszabálya, bizonyos esetekben objektív okokból – például egy vizsgált embercsoport (kohorsz) vagy egy ökológiai faj kihalása miatt – a hiteles kutatások sem ismételhetők meg. Ezt a kivételes tényt az áltudományok hívői olykor fegyverként használják, mondván, nem igaz, hogy minden vizsgálat reprodukálható.

Szó esett a publikációgyárak, a predátor-folyóiratok jelenségéről is, hisz manapság megfelelő anyagi ráfordítással szinte bármilyen „idiótaság” publikálható az alacsony minőségű lapokban. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy olykor a publikációgyárakban is megjelennek jó minőségű tanulmányok, így a laikusoktól – de sokszor még a szakemberektől is – elvárhatatlan, hogy a módszertan alapján meg tudják ítélni egy-egy cikk valódi értékét. Egy laikus számára egy ilyen áltudományos, de formailag szakszerűnek tűnő cikk absztraktja gyakran teljesen logikusnak hat, ami komoly elbizonytalanodást szülhet.

Fontos adalék, hogy a valódi tudomány képviselői tisztában vannak a saját módszereik bizonytalansági tényezőivel, és ezeket meg is próbálják kommunikálni. A szürke zónában ez visszaüthet, hisz amikor egy kutató a kételyeiről és az árnyalatokról beszél, a laikus közönség szemében sokkal kevésbé tűnhet hitelesnek, mint az az áltudós, aki fekete-fehér állításokkal, 100 százalékos meggyőződéssel és magabiztossággal hirdeti a maga igazságát.

A tudománykommunikáció kérdése átszőtte az egész beszélgetést. Tauber Zsófia egyik legfontosabb gondolata az volt, hogy nem elsősorban tudáshiány van, hanem bizalomhiány.

A posztjaiban ezért a bizalomnövelő tartalmak sosem hiányoznak a tudásátadás mellett, és azt próbálja megtanítani az embereknek, hogy a tudományos gondolkodás hogyan működik. Szerinte a tudománykommunikációnak nem az a feladata, hogy mindenkiből biológust faragjon, hanem hogy magát a tudományos gondolkodásmódot (például a statisztikai módszerek működését vagy a megerősítési torzítás jelenségét) adja át. Ha a laikusok ezt elsajátítják, fel fogják ismerni, ha át akarják verni őket.

Fejér Szilárd a tudománykommunikáció gyakorlati oldaláról beszélt, azt hangsúlyozva, hogy nincs elég ember, aki csinálja. Szerinte csak annyit kellene tegyen egy szakember, hogy amikor szembejön vele egy őt irritáló tartalom, írjon arról egy posztot a saját szakmai kompetenciáján belül, és a többit megoldja az algoritmus. Mindketten hangsúlyozták, hogy a tudományos vita nem retorikai párbaj, elsősorban nem tévés vitaműsorok a terepei, a tudomány írásban vitázik.

Közösségi médiás tapasztalataikat egy társadalomtudományi tanulmány is megerősítette, amely szerint is az áltudományt terjesztők sokkal jobban elérnek a közösségi média különböző zugaiba – anyukás csoportokba, orvosi tanácsot kérő fórumokra –, míg a tudománykommunikátorok inkább a saját buborékukban kommunikálnak.

Tapasztalatai alapján Tauber Zsófia három csoportra osztotta az embereket. Akik tényleg csak aggódnak, kérdéseik vannak, és ha azokra választ kapnak, megnyugszanak. A másik csoport tagjai már a konteósok felé húznak, de még bizonytalanok, így észérvekkel meggyőzhetők. A leghangosabb réteget viszont már semmivel sem lehet meggyőzni, és ha a meggyőződéssel ellentétes tényt hallanak, az kognitív disszonanciát okoz náluk. A biológus kommunikációjának és posztjainak elsődleges célközönsége a bizonytalan réteg.

Tauber Zsófia egy gyakori, meglepő módon éppen

Rengeteg orvostól, tudóstól olvashatjuk, hogy „a tudomány bebizonyította, hogy a vakcinák nem okoznak autizmust.” Szerinte ez a mondat, bármennyire jó szándékkal is születik, technikailag nem igaz, és ami még rosszabb, fegyvert ad az oltásellenesek kezébe. A probléma gyökere tudományos-logikai természetű, mivel negatív állítást nem lehet bizonyítani. Nem lehet bebizonyítani, hogy valami nem létezik, hogy valami nem okoz valamit.

Fotó: Bitai Csilla

A keresés, a kutatás viszont nagyon is jó irány, és ha a tudományos kutatások nem találnak arra utaló jeleket, szignifikáns összefüggéseket, akkor kijelenthető: „jelen tudásunk alapján minden jel arra mutat, hogy a vakcinák nem okoznak autizmust.” Ez nem pusztán szőrszálhasogatás, hisz a két megfogalmazás között hatalmas a különbség, és pontosan ez az a rés, amelyen keresztül beszivárog az oltásellenes érvelés – mondta a biológus.

Hogy ez a technikai finomság miért nem csupán elméleti kérdés, arra egy aktuális példát hozott. Robert F. Kennedy Jr., az Egyesült Államok oltásellenes egészségügyi minisztere közölte az amerikai járványügyi hatóság honlapján, nem bizonyítékokon alapuló állítás, hogy a vakcinák nem okoznak autizmust. Technikailag Kennedy nem hazudik, valóban nem bizonyítékokon alapuló állítás, de nem azért, mert hiányoznának a bizonyítékok, hanem azért, mert logikailag lehetetlen negatív állítást bizonyítani. Holott éppen az oltás-autizmus kapcsolat az egyik legjobban vizsgált kérdés az orvostudományban, és soha, semmilyen vizsgálat nem talált összefüggést. Ahogyan Tauber fogalmazott, az sem egy bizonyítékokon alapuló állítás, hogy „a sárga gumicsizma nem okoz autizmust.”

A Kennedy-féle egészségügyi intézkedések mentén az is szóba került, hogy egy bírónak kellett visszavonnia a közegészségügyi reformokat. Fejér Szilárd szerint botrányos, hogy idáig jutott a történet. Hozzátette, hogy Amerikával szemben Angliában a mindenkori kormány hallgat a tudósokra, és a járvány alatt a kutatók modellek alapján győzték meg a miniszterelnököt az azonnali lezárásról.

– jegyezte meg a kutató. Tauber Zsófia azt mondta, olyan szinten vagyunk, amikor az igazság már nem számít, csak az, hogy „a megfelelő helyen lévő emberek éppen mit mondanak, mert az lesz az igazság.”

Az autizmus kapcsán a biológus személyes érintettségéről is beszélt. Kisfia közepes támogatási igényű autista. Ebből a tapasztalatból fakadóan rendkívül empatikusan és türelmesen viszonyul a szülőkhöz, köztük az oltásellenesekhez is. Kifejtette, hogy ő maga is végigment azon a nehéz szülői megküzdési folyamaton, amelynek állomásai nagyon könnyen behúzhatják az embert az összeesküvés-elméletek világába.

A nehezen kommunikáló kisfia egyszer skarlátfertőzést kapott, amire antibiotikumot írtak fel neki. A kúra alatt a kisfiú hirtelen egy teljesen tiszta, logikailag felépített, összetett mondatot mondott: „Anya, csukd be az ablakot, mert hideg van.” Ez a váratlan esemény még a racionális kutatóban is megfagyasztotta a vért, és egy pillanatra felébresztette benne a gyanút: hátha az antibiotikum okozta mikrobiom-változás pozitív hatással volt az autizmusára. Rögtön újraolvasta a mikrobiom és az autizmus kapcsolatát vizsgáló tudományos cikkeket, és szépen helyre rakta magában, hogy a mondat valójában csak a véletlen, és nem ok-okozati összefüggés műve volt.

Tauber Zsófia szerint tehát teljesen emberi és érthető reakció, ha a szülők összefüggéseket keresnek a gyermekeik állapotában beálló változások és a környezeti tényezők között. Ugyanez a jelenség táplálja azt az áltudományos tévhitet is, hogy az MMR-oltás autizmust okoz. Az autizmus tünetei ugyanis nagyjából másfél éves kor körül válnak látványossá, ami időben egybeesik a gyerekkori védőoltások beadásával, így

A beszélgetés vége felé a közösségi médiában tapasztalt extrém reakciók is szóba kerültek. Fejér Szilárd átadta a terepet a kollégájának, akit sok kommentelő „patás ördögnek” tart. A legextrémebb esetek azok voltak, amikor egyesek egyenesen „gyerekgyilkosnak” nevezték őt.

Rendszeresen szembesül olyan klasszikus és abszurd összeesküvés-elméletekkel is, miszerint Bill Gates pénzeli őket, amire humorosan csak annyit szokott reagálni, hogy bárcsak igazuk lenne a finanszírozás tekintetében, mert a tudomány valójában eléggé alulfinanszírozott. A kezdetekben ezeket a durva megjegyzéseket nagyon a lelkére vette, de mára megtanult túllépni rajtuk. Ha valaki rendkívül tiszteletlenül és minősíthetetlenül nyilvánul meg, egyszerűen tiltja. A posztok alatti vitákban egyébként a legreménytelenebb vitapartnereknek is legfeljebb egyszer válaszol, hogy a bizonytalan, csendben olvasó többség lássa: a tudománynak van válasza a felmerülő kérdésekre.

Az elröppenő másfél óra végén Kovács Levente azt kérdezte az előadóktól, hogy mit üzennek a javarészt biológusokból, természettudományi hallgatókból, szakemberekből álló hallgatóságnak a tudománykommunikációval kapcsolatban.

és arra kérte a kollégákat, hogy ne csak a saját kis buborékjaikban műveljék a tudományt, hanem nyissanak a társadalom felé. Arra buzdított mindenkit, hogy ha úgy is érzik, nem tudják közérthetően kommunikálni a munkájukat, akkor is dolgozzanak rajta, fejlesszék ezt a képességüket.

Tauber Zsófia is csatlakozott a társadalmi felelősségvállalás gondolatához. A tudománynak égető szüksége van jó kommunikátorokra, bár őszintén megérti azokat, akik nem akarnak ezzel is foglalkozni. Bevallotta, hogy ő maga is imposztor-szindrómával és perfekcionizmussal küzd, a posztjait rengetegszer átolvassa és szakemberekkel lektoráltatja, ami óriási munkát jelent. Hangsúlyozta: a tudománynak fel kell vennie a tempót a mai modern világgal és annak platformjaival.

Különösen nagy szükség van szerinte a fiatalokra, akik a saját generációjuk nyelvén tudják átadni a tudományos ismereteket. Legfőbb üzenete az volt, hogy a tudománykommunikáció célja egy okosabb társadalom felépítése, mert egy tájékozott társadalmat sokkal nehezebb a napjainkra jellemző polarizáló politikával megosztani. Ez ellen a legjobb fegyver az okosság.

Sok tudományos előadáson, konferencián megfordultam az utóbbi időszakban. Mindenhol arra kérik a moderátorok a hallgatóságot, hogy kérdezzenek, de ez volt az első alkalom, ahol valóban sokan reagáltak, és

Már így is terjedelmesre sikerült a beszámoló, ezért csupán címszavakban számolok be a legfontosabb hozzászólásokról: a reprodukálhatóság korlátai; ha létezik személyre szabott kezelés, miért kapnak mégis általánosságban alkalmazott gyógymódot a kórházban; a tudomány evolúciós hátránya a kevesebb energiát igénylő józan paraszti gondolkodásmóddal szemben. Egy hozzászóló az kérdezte, miként lehet az oltás mellékhatásaitól tartó embereket arra ösztönözni, hogy az ellenérvekre is gondoljanak? Felmerült továbbá az intézményi felelősség is a tudománykommunikáció vonatkozásában.

– búcsúzott Kovács Levente, akinek innen is köszönöm, hogy ütős zárszót fogalmazott helyettem.