Hogy is néz ki a sokat emlegetett etnikai csoda Románia „hátsó udvarában”? – 2. rész

A dobrudzsai útinapló első része itt olvasható.

Egy reggel mondja nekem a birtok ura: tengerre akarsz-e szállni, táti? Mondom, nem én, a magyar nem tengerész fajta, még ha gyakran álmodik is róla. Viszont a lábam beledugnám, ha már eljöttem a hazai szárazföld végvidékére, ráadásul a Halak jegyében születtem. Na, akkor Vadu a célpont. Az mi? Ott az igazi tenger, táti, mondja a birtok ura. Nehogy Corbura vagy máshova menj, hallod? Közel hajol: Vaduban nincsenek turisták. Akikből te is élsz, ugye?

(Az este egy konstancai hölgy születésnapját ünnepelte tucatnyi ismerős. Férjek is voltak, dísznek. A hölgyek szétrúgták a birtok kör alakú, díszes étkezőtermét, mint valami bakkánsnők. Az egyik díszférjjel szóba elegyedtem. Elmondta, ő volt a híres-hírhedt Radu Mazăre konstancai rablópolgármester testőreinek sofőrje. Kérdeztem, milyen volt a főni. Aranyember, lelkendezett a férj. Csak irigyelték, azért mondtak rá mindenfélét. Egyszer elküldte őt rumért, de megparancsolta neki, magának is vegyen egy üveggel. Pénzt is adott rá. Aranyember, hát nem? Hát de.)

Nevetünk. Vadu, ott van vájb, táti!

Megvan a nemzetiségi kvóta, kiírják a falu nevét oroszul.

Megnéztem a térképet: messzecske van ez a Vadu. Aznap a lipován falvakba akartam menni. De láttam, ott is van egy járható út a tengerig.

Neki is vágtam: Jurilovca fél órányi autóútra van Enisalától. Lesétáltam a kikötőbe. A tegnap esti hölgyek vidáman rám csiripeltek egy „I Love Delta” neontábla alól. A díszférjek nem voltak sehol. Odébb mentem, a csónakok fele. Ott ült vagy hét alak. Füstöltek, néztek. Nem rám. Csak úgy. Kérdeztem, csónak, odaátra? Az egyik mondta, lesz. Mikor? Amikor elegen lesznek. Kik? A turisták. Elvigyorodott. S mikor lesz az? Azt ő honnan tudja. És köpött. No, ezeket az urakat se szezonvégre teremtette az Úristen, gondoltam. Bementem az állami kikötőirodába. A csónak épp elment. A következő csak délután indul. Ebből csak Vadu lesz, gondoltam magamban. De később. Addig elmegyek egy lipován misére, ide, a szomszéd faluba.

Sarichioi olyan község, amelynek bejáratánál ki van írva oroszul is, hogy Сарикёй. Vagyis megvan az állami kvóta: igen, a fellelhető adatok szerint olyan 40 százaléknyi a lipovánok aránya. Leparkoltam a templom mellé. Éppen vége volt a misének. Ömlött ki a nép a templomból. Szinte mindenki népviseletben. Az első benyomásom az volt, hej, mennyi Tolsztoj közé csöppentem. Persze, az óhitű ortodoxok (a lipovánok oroszlánrésze az) szerint csak az igazán jó keresztény férfiú, aki szakállas, mint Jézus. Közelebb léptem, be az udvarra,

Nem értettem. A mise nyolckor (reggel) kezdődött, tette hozzá. Aztán bependerült a templomba. Igaza van, gondoltam, hülye turista vagyok. El is tettem a kamerát. Kicsit vártam, aztán besündörögtem az istenházába. Két idősebb hölgy takarított, az én szigorú templomi Tolsztojom pedig a zsámolyokat tologatta vissza a falak mellé.

Sarichioi lipován asszonyok mise után. A kis robogók irtó népszerűek.

Megálltam, hagytam, hogy az ortodoxia számomra, hitkereső katolikus számára bizarr, a szélsőséges emelkedettség és pokoli vérben tocsogás közt ingázó ereje magával ragadjon. (Időnként úgy érzem, a magam naiv, hozzá nem értő módján, hogy az ortodoxia a katolicizmus őszintébb formája.) Egy idő után megkérdeztem az egyik hölgyet, sokan járnak templomba. Büszkén kihúzta magát: mindenki! S mennek-e el a községből? Mennek, de vissza is jönnek. Mert itt jó élni. A lipovánok erősek. Most bizonyos körökben nem népszerűek, a háború miatt, de hát ők óhitűek, mit nékik Putyin.

Úgy megeredt a nyelve, hogy nem győztem követni. Ők aztán úgy beszélik az oroszt, mint én a románt, nekik senki nem mondja meg, hogy beszéljenek, mit viseljenek, hogy dicsérjék az Urat. Baj persze van, mert ahol ember van, baj is van. Tudom-e, hogy Sarichioiban két óhitű ortodox templom van, szegezte nekem a kérdést. Mondtam, olvastam róla. S hát arról olvastam, hogy miért. A fejem ráztam. Mert az ember jó dolgában bolondul meg. Még 1846-ban történt, hogy jött az új mitropolita a faluba. Na de a közösség egy részének nem kellett az az ember. És addig veszekedtek, míg a renitens csapat elment és épített magának egy másik templomot. És ma is ez a helyzet, bár már kevesen emlékeznek a viszály magjára. Mondtam, ez nálunk, magyaroknál is előfordul, elég sűrűn. Maga magyar? Az. Hát az Isten áldja meg, mondta a hölgy.

Kifele menet megakadt valamin a szemem. A szentély mellett egy hatalmas pannó aljában egy… műláb szomorkodott. Felirat is volt fölötte: eredeti világháborús műláb. Nem mertem megkérdezni, kié lehetett.

Megnéztem a másik templomot is a domb tetején. Szegényesebb volt, mint a tóparti. Ilyen a viszály almája, ha elgurul. Elindultam visszafele a takaros, jólétet sugárzó házak szegélyezte utcákon. Gyerekek játszottak a járdán. Kapásból odaköszöntem nekik, oroszul. Oroszul válaszoltak. Picit irigyeltem őket. Olyan huszonháromezer lipován él ma Romániában. Viszonylag zárt közösségekben élnek, védi őket a vallásuk. Persze,

Lehet őket mutogatni, mint a sokszínűség, tolerancia és interetnikus örökbéke mintapéldányait. Majd mi is megkapunk mindent, amit akarunk, még autonómiát is… ha huszonháromezren leszünk. Éreztem, kell egy kis jó vájb. Bevágtam magam az autóba: irány Vadu.

Vadu, a hely, ahol jó a vájb. Még. Előtérben egy azonosítatlan heverő tárgy, a háttérben gyárroncs. A képen kívül, valahol, a tenger.

Az ember nekimegy Konstancának, aztán olyan félúton van egy tábla balra, hogy Vadu. Ügyesen bevettem a kanyart, épp feltornáztam az autót nyolcvanra, amikor váratlanul elfogyott az aszfalt. Ilyet se előtte, se utána nem láttam Dobrudzsában. Jó, akkor döcögjünk. Itt-ott munkagépek álltak, mintha holnap nekiállna valaki az aszfaltozásnak. Bő fél óra után bevánszorogtam Vaduba. Furcsa volt itt minden. Felszántott utcákon lerobbant házak és újgazdag villák kaotikus elegye. Odébb egy ritka földfémgyár gigantikus csontváza. A gyár tövében egy ultrahipszter vendéglő. Arrébb pedig… szeméthegyek, kukák, kukázók… és egy betonlapokból rakott út, neki a tengernek. Tényleg remek vájb, gondoltam.

Egy idő után akkorákat döccent az autó, hogy jobbnak láttam leparkolni. De hát, vad partot kerestem, tessék, itt van. Errefelé is volt mór teknős, meg mindenféle madár. Ember nem igazán. Olyan 15 perc séta után szétnyílt előttem a bozót és ott volt a tenger. Körülbelül nyolc ember ücsörgött, fürdőzött, amíg a szem ellátott. Olyan másfél-két méteres hullámok csutakolták a partot. Pont nekem való. Vagy két órán át úsztam, hagytam, hadd dobáljon a tenger. (Csak tapasztalt és józan úszóknak ajánlom az ilyen vizeket.)

Visszafele már nagyon éhes voltam. Megálltam hát a gyárcsontváz tövében. A hatalmas épület, hát persze,

Aztán a hírek szerint megvette, majd eladta egy szekus csoport. 2012-ben bezárták, csókolom. Na de mit keres a tövében egy hipsztervendéglő? Bementem (Moessia a hely neve, mint errefelé sok helynek, Traianus császár után szabadon), kértem egy étlapot, csuklottam is egy jót az árak láttán. Egyre furcsább volt: itt ülök egy szeméttelepre emlékeztető környezetben, egy pompás, bár picit elhanyagolt étterem teraszán, előttem az étlap, és 80 lej egy hamburger, körülöttem vagy 12 girhes macska és pár girhes kutya. Rendeltem egy siskebabot.

Evés közben utánanéztem a vendéglőnek. Az első infó, hogy az világvégi restit pár évvel ezelőtt bezárták, mert több mint egy tonna rohadt kaját tárolt a raktáraiban, s egy ügyész anafilaktikus sokkot kapott, miután megebédelt. A csehót egy ismert séf vezeti, írta az újság. Felnéztem, s tessék, az ismert séf ott ült szemben velem, a terasz üvegén túl, néhány vastag nyakú, vastag aranyláncos kopasz polgár társaságában. És akkor váratlanul összeállt a kép: az út, a munkagépek, az újgazdag villák, a luxusresti az „elsüllyesztett” gyár tövében. Hát persze, itt a tengerparti ingatlanmaffia készülődik. Nyakam rá, hogy pár év, és odalesz az enisalai birtok ura által emlegetett vájb Vaduban.

Tulajdonképpen örültem: tényleg van vájb azon a helyen. Mint egy román újhullámos filmben.

Megható és egyben megdöbbentő, hogy az ókori mozaik egyszer csak ott van a láb előtt. Rá is lehet lépni.

Másnap hajnalban keltem, hogy végignézzem a napkeltét az enisalai vár fölött. Madarak, szitakötők üldögéltek körülöttem. Az eget borotvaként vágta ketté egy vadlúdcsapat s kibuggyant a résen át a Nap. Ahogy jött, hajtotta maga előtt a lomha ködcsordát. Aztán a kép váratlanul kiélesedett, a sejtelmesség alámerült, tavakba, mocsárba, deltába. Reggel volt.

Utam ezúttal visszafele, a Măcin-hegység lábaihoz vezetett. Van ott két falu. A bedekker azt írja, az egyik – Greci – nem a görög, hanem az olaszok kultúra fontos központja. A másik – Izvoarele – a görög kultúráé. Ismét bevettem magam a dobrudzsai dombos sztyeppébe. A közelebbi falu Izvoarele volt. Azt láttam a térképen, hogy van ott egy görög vendéglő. Jó jel. Amikor azonban megérkeztem, semmi, de semmi görögöset nem láttam. De miért is látnék, gondoltam. Felteszem, nem járnak a görögök feszt kék-fehér zászlókba burkolózva.

Körbesétáltam a faluban: rend, kevés romos ház, az egyik hagymakupoláját épp tatarozták, kívül. Megálltam, néztem, hogy hányja a régi bádogot a magasból a templomkertbe az iparos. Arra lettem figyelmes, hogy a hátam mögött beszélgetnek. Takaros kert, szép ház. A kertben egy idősödő hölgy tett-vett. Megszólítottam. Kiderült, hogy görög. És hogy sokáig Tulcsában élt, dolgozott, blokkban. Aztán megunta, kijött, felújíttatta a szülői házat és azóta itt él. Kérdeztem, görögül tud-e. Nevetett. Pár szót, de az nem sok. A faluban alig van pár olyan ember, öregek, akik még beszélnek görögül. Hát hova lettek, kérdeztem.

Tanulni lehet-e görögül a faluban. Dehogy lehet, minek az. Gyerek is kevés van, a fiatalok inkább külföldön dolgoznak, sokan ott is maradnak. Én miféle vagyok, kérdezte. Magyar. Jó maguknak, sóhajtott. Nem mondtam semmit. Igaza volt: a görögökhöz képest kurva jó nekünk. Megdicsértem a kertjét, birsalmáit, virágait. Mondta, nézzek be a polgármesteri hivatalba, ott talán többet tudnak a régi görögökről.

Lejjebb, közel a hivatalhoz összefutottam a polgármesterrel. Valaki hajlongott előtte, hogy domnu primár. Elment a kedvem a kérdezősködéstől. A dombtetőn levő temetőbe azonban kimásztam. Borzasztó kép fogadott: a sírkert elülső részét még gondozták úgy-ahogy, a telek nagy részét azonban visszahódította a sztyeppe. Sűrű bozótosban keresgéltem bár egy görög sírt. Nem találtam. Ez nem jelenti azt, hogy nincs, csak a kutya se törődik velük. Az ezernyolcszázas évek első felében idetelepült görög családok (vagy egy tucat), gyarapodtak, aztán kihaltak, beolvadtak, elvándoroltak.

Egy nagy sikló az istriai romvárosban. Hogy milyen fajta, nem tudom.

Greci körülbelül 20 percnyi autóútra van Izvoarelétől. Itt élnek az olaszok. És innen lehet csúcstámadást indítani a Măcin-hegység legmagasabb csúcsára. A Țuțuiatul csúcs 467 méter magas, amire az erdélyi ember csak lekezelő mosollyal tud reagálni. Na de régi a hegy, jól lekoptatták az évmilliók, ne bántsuk. A faluban először a katolikus templomot kerestem. Mert aki olasz, az csak katolikus lehet. Közben megkérdeztem egy hölgyet, tud-e olaszokat a faluban. Olyat nem tud, mondta, de Celia asszonyhoz elvisz, ha akarom. Ő ki? Ő olasz. És tanítónő. Volt.

Elsétáltunk a házig. Acsargó vizsla fogadott. Meg egy madártestű hölgy. Csak nem a tévétől vagyok? Nehezen tudtam megcáfolni. Aztán, fogalmam sincs, miért, váratlanul fordult a kocka. Amolyan olaszosan. Leültetett, itallal kínált, hiába mondtam, autóval vagyok. És rám zúdított egy olaszosan pergő román szóáradatot. (Közben időnként olaszul is hadart, hatalmas élvezettel.) Hogy őt behúzták valami olaszok, mert ő szereti a fajtáját, de hát 82 éves, nem tud már mindent egyedül csinálni, ezért aztán bizalmatlan, pedig bizalmatlannak lenni rossz. Hogy olaszok? Hát régen éltek itt olaszok, igazi kőfaragók, akiket gránitbányászatra hozatott ide I. Károly uralkodó úr 1880 tájékán, Friuli környékéről. Például az ő dédapja, Giovanni. Meg a nagyapja, Angelo. Meg az apja, Ricardo. Ők mind olasz nőket vettek feleségül.

És innen minden világos. A teljes asszimiláció lényegében idő kérdése volt. Celia néni tanárnő volt a helyi iskolában. Saját szakállára olasz órákat tartott szombatonként a helybeli olaszok gyerekeinek, illetve bárkinek, aki tanulni akart. Most már nem csinálja. És senki nem tanít olaszt a faluban. Büszkélkedni viszont szeretnek a hivatalos népek azzal, hogy ennek a falunak igazi olasz kultúrája van. Miközben lassan nincs (0,32 százalék a magukat olasznak vallók aránya a faluban). Értettük egymást. Arra gondoltam, talán sose látom többet ezt az alacsony, ostorszíjtestű, égkék szemű, gumilabdaként pattogó asszonyt. Akinek még fontos: olasznak, katolikusnak lenni.

Visszafele megálltam Babadagban. Van ott keleti művészeti múzeum, meg dzsámi, meg Sari Saltuk Baba Dede szent ember mauzóleuma. Megannyi muzulmán kultúrorigó és kegyhely. A múzeum szerény, két teremből áll. Bementem és földbe gyökerezett a lábam az ijedtségtől.

Pár viselet, pár tárgy, szőnyeg, fotók… és a női hang, amely befejezte a litániát, aztán azonnal újrakezdte (románul, persze). Megkérdeztem a múzeumi hölgyet, van-e valami könyv a dobrudzsai muzulmánokról, esetleg a muzulmán romákról. A fejét rázta, aztán rám nézett: de hát miért nem nézi meg az interneten? (Magát honnan szalasztották, ez is benne volt a tekintetében.) Megköszöntem és átmentem a közelben levő dzsámiba. Egész jó állapotban van, a 21. század elején restaurálták utoljára.

Beléptem, rögtön jött egy igazhitű és azt mondta: csinslej, csinslej! (Azaz öt lej.) Odaadtam a pénzt, zsebre vágta és otthagyott. Utána szóltam, kérdezni akartam valamit, mire visszaszólt: románul nem. Vagyis nem ért. Szóval nem csak a magyarok nem tudnak, villant eszembe. Jó, valószínűleg Törökországból érkezett, száműzetésbe, hogy az itteni kegyhelyet gondozza.

A városban két és fél százalék körül jár a törökök aránya. De a muszlimoké 20 százalék. Bizony, mert ott vannak a muzulmán cigányok. Elmentem a negyedükbe, láttam ugyanazokat a hatalmas, üres, áram és gáz nélküli palotákat, amelyekbe másutt is beleütközik az utazó, de ennél többet nem sikerült megtudnom. Nem voltak barátságosak a magamfajtával.

A babadagi dzsámi egyetlen európaiul érthető felirata. Török adományozókra, úgy látszik, már nem számítanak.

A konstancai óriásdzsámi (ezt I. Károly király engedélyezte 1910-ben) egészen más élmény volt. A kasszánál a hosszú, törökös lepelruhát viselő hölgy kedvesen elmagyarázta az alapokat, meg hogy hány lépcső vezet a minaretbe, meg milyen szép kilátás nyílik onnan a városra, kikötőre, tengerre. Ahogy a turistáknak kell. Allah nagy, súgtam oda neki. Erre felizzott a szeme, elismerően rám nézett. Pedig nem nagy, azon a vidéken. Az viszont fontos és jó, hogy

A románok büszkék a dzsámikra, van politikai képviselet, vallási képviselet, rendes lobbi – ha jól emlékszem, 2015 táján majdnem megépítették Európa legnagyobb dzsámiját Bukarestben. Na de ez volt az a határ, amit végül nem lehetett átlépni. Traian Băsescu államelnök csúnyán beleköpött a nagy tervbe. Azóta is a fiókban hever.

A nagyobb városokban szinte minden alkalommal kényelmetlenül éreztem magam. Két ilyen helyen voltam: az egyik Konstanca, a másik Tulcsa. Konstanca pazar hely, erre most már a románok is rájöttek. Nem csak arról híres, hogy itt lopták el a teljes román flottát (Piszkos Fredék is tanulhatnának tőlük.) Nagy gőzzel folyik a már félkészen is csodaszép kaszinó felújítása, lenyűgöző a tengerparti korzó a kikötő, a görbe utcák (ahol bukaresti módon egymást váltják a patinás paloták, a brutálkommunista blokkok és a high tech irodaépületek), a hatalmas főtér…

Tessék elképzelni egy olyan főteret, amelynek közepén nem Avram Iancu, Mihai Viteazu, Mátyás vagy másmilyen király, uralkodó szobra áll. (Jó arrébb ott vannak, de ehhez nem mert senki nyúlni.) Hanem egy római… költő. Majdnem elsírtam magam Ovidius szobra előtt (Ettore Ferrari olasz szobrász műve, 1887). Aki korának egyik, mai szóval privilegizált költője és aranyifja volt, míg egy szép nap Augustus császár átrúgta a tengeren, a Fekete-tenger partjára, egy Tomis nevű, eredetileg görög, majd később római városba, hogy soha többé ne engedje vissza.

Konstanca főtere. Előtérben az Ovidius-szobor, háttérben a történelmi múzeum.

Nagyon csúnya dolgot csinálhatott vagy írhatott vagy mondhatott ez az Ovidius, mert Augustus utódja, Tiberius császár se változtatta meg az ítéletet. És ennek az embernek ma életnagyságú szobra van Konstanca közepén. Tudom, afféle poétikus illúzió ez, de

Igen értem én, római, igen, azt is értem, hogy a gyerekcipőben járó román eredetkutatási hajsza áldozata (Konstancán a rómások győztek, nem a dákosok), de akkor is.

Mindezek ellenére kényelmetlenül érzem magam. Mert a városhoz több idő kell. Itt nem tudja az ember levedleni a turista bőrét. Legalább egy hónapot kellene itt tölteni, lassan beleivódni az utcák, terek szövetébe. Ezt éreztem Tulcsán is, bár ez a város vizet se vihet Konstancának. Minduntalan azt éreztem, valami félig kész lakótelepen járok. Annak ellenére, hogy Tulcsának is megvan a maga adu ásza: a Duna. Meg a dombok. És itt is igyekszik a domináns kultúra a szebbik arcát mutatni: még Kemál Attatürknek is van szobra a központhoz közel. Nemrég tették oda, és nem ez az egyetlen Atatürk-szobor Romániában. Szép, tényleg. Van mellette örmény személyiség szobra is, meg ukrán személyiség szobra. Eltöprengtem: vajon mikor tolnak ki valamilyen térre a románok, mondjuk egy Deák Ferenc-szobrot?

A konstancai nagy dzsámi. Ahol Allah valóban nagy.

Tulcsán benéztem a turisztikai információs központba. Kértem térképeket (papíron!), pár ismeretterjesztő anyagot. Szóba is elegyedtem az egyik munkatárssal, aki lelkendezve sorolta, mennyire multikulturális hely Dobrudzsa, és hogy a román hatóságok mennyire odafigyelnek a kisebbségek igényeire. Hosszan sorolta, mennyi mindent tett és tesz a román állam a kisebbségekért. Egy ponton muszáj volt közbeszólnom: megjegyeztem, örülnék, ha mi, romániai magyarok is élveznénk a román állam jóságát.

Önök, hogy is mondjam, feladták. Túl közel kerültek Orbánhoz és Putyinhoz. Tessék, kérdeztem. Mármint mi, így, cakkompakk? Jaj, nem akar megbántani, de ő ezt olvassa a sajtóban. Meg azt is, hogy el akarunk szakadni Romániától. Szépen megköszöntem a térképeket, anyagokat és mentem.

Egyetlen dobrudzsai városban nem éreztem a turista magárahagyatottságát. Igaz, madarakon, teknősökön, siklókon, rovarokon, pár kóbor eben kívül nem él ott ma senki. Histria (az egyik fekete-tengerparti görög romváros) olyan, mint mondjuk, az Odüsszeia egyik éneke. (Azért nem az Íliászé, mert az másról szól.) Az ember belép a kétszer-nem-ugyanabba-a-folyóba, és ha ismeri a görög mitológiát meg az építészetet, bár alapszinten, akkor egyszer csak ott találja magát az agorán (később fórumon, mert aztán jöttek a rómaiak és szépen beleültek ebben a városba is), meghallgathatja, hogy alkudoznak, perlekednek a kereskedők, árusok, odébb benézhet a fürdőkbe (de csak ha nem szemérmes, mert ott bizony pajzán dolgok is történnek), rácsodálkozhat a ma is színes padlómozaikokra, amelyeken váratlanul hatalmas sikló siklik át, aztán ellátogathat az úri negyedbe, ahol még áll pár oszlop a falak közt, nézheti (szinte az ablakból), hogy szántják a Sinoe-tó felszínét a küszvágó csérek, belesüppedhet térdig abba az hatalmas kultúrába, amelynek köpenyéből valahol mi is előbújtunk, bármilyen kacskaringós úton-módon is. És közben elmormolhat egy Apollón-himnuszt.

Ja, a romváros melletti múzeum a babadagi ellentéte: pompás, korszerű tárháza a helyi leleteknek, öröm elcsászkálni benne pár órát és nyugtázni, hogy igen, ehhez hasonló kézi malomkő és római terrakotta csatornadarab otthon is van.

Nem mondhatom, hogy szándékosan hagytam a végére a dobrudzsai magyar rejtélyt, hiszen ottlétem utolsó napján fordítottam Ojtoz (vagy Oituz) fele az autó orrát.

Az Ojtozba vezető út mentén levő két kőkocka. Nem színmagyar faluba vezet az út.

A kockákon van egy-egy népviseletes asszony, meg román köszöntő szöveg. Behajtottam a központba, leparkoltam az autót és nekivágtam a falunak. Olyan tíz éve történt, hogy Vujity Trvtko sikerkönyv-szerző és sztárriporter készített Ojtozban egy riportot, amely úgy ment át a közbeszédbe, mintha kicsiben felfedezte volna Amerikát. Hahó emberek, felfedeztem nektek a legkeletibb magyar falut. Tessék, itt laknak a derék csángómagyarok, akik annak idején Lujzikalagorból jöttek ide és ma is élnek, ha meg nem haltak. (Komolyan, ilyen címekkel terjed a riportja a neten, mint: Egy falu a Fekete-tenger mentén, ahol mindenki magyarul beszél) És képzeljék el, hogy még Kelemen Hunor (akkoriban miniszterelnök-helyettes) se tudott róla.

Engem akkor hidegen hagyott ez az egész ügy. A hollywoodi blockbustereket sem szoktam első vetítésen megnézni. Na de most, hogy eljöttem Dobrudzsába, gondoltam, benézek. Mert az (volt) az érzésem, hogy itt mítoszgyártás folyik. Amivel nincs semmi baj, csak nem kell túltolni. Elmentem ügyesen a katolikus templomhoz, tényleg ott egy tábla a lujzikalagori háborús hősi halottakkal. Aztán elmentem a temetőbe (a katonai vadászgépek úgy röpködtek a fejem fölött, mint a deltában a pelikánok): valóban tele a sírkert magyaros nevű emberek fejfáival, sírköveivel.

Aztán elkezdtem kérdezősködni: dél körül járt, a gyerekek jöttek ki az iskolából (sok gyerek), rengeteg szülő, nagyszülő várt rájuk. De mindenki román volt. Megkérdeztem, hol laknak a magyar „nótafák”. Megmondták. Beléptem a boltba, vízért. Kedves mosolyú harmincas hölgy fogadott. Megkérdeztem őt is, mi van az ojtozi magyarokkal. Kuncogni kezdett. Elcsodálkoztam. Szabadkozott: nem akar bántani, de annyi turista, tévés érkezik ezzel. Hogy itt magyarok laknak. Persze, csángó magyarok alapították a falut, kerek 101 évvel ezelőtt, 1923-ban. Tavaly meg is ünnepelték a 100 éves évfordulót, akarom látni? Akartam hát.

Elővette a telefont, visszapörgetett, mutogatta. Néztem, szép volt, pompás, sok finom étel-ital az asztalokon, polgármester, politikusok, nép, öröm, dal, tánc. S magyarul? Hát ez az, mondta a hölgy. Persze, vannak jó páran a faluban, akik még tudnak magyarul, hát persze, nagyon jó ez. De itt senki sem magyar, higgyem el. Jól vannak, románul. A falu prosperál, terjeszkedik, jólét van, alig mennek el innen, de annál többen akarnak jönni. (Valóban, 2002-höz képest gyarapodott a falu lélekszáma, jelenleg 727.) Konstanca egy ugrásra van, jó a föld, mindenük megvan. A szemébe néztem, ragyogott. Ez a hölgy nem olyan, mint a tulcsai turistaközpontos polgár. Ez a hölgy azt mondja, amit tapasztal. És

Tény, hogy 101 évvel ezelőtt… ismételhetem holnap reggelig. De a mai valóság nem ez. Mítoszt csinálhatunk belőle, de minek.

A hölgy szabadkozott: mesélne még, de haza kell lépnie, ebédszünete van. Megköszöntem szépen, mentünk. Megmutatta, merre lakik az egyik csángómagyar néni, de nem volt kedvem odamenni. Tisztelet és kalaplevétel a csángómagyarok előtt, akik eljöttek ide, falut alapítottak, éltek, dolgoztak, családot alapítottak, leszármazottakat hagytak maguk után… akik szépen, fokozatosan beolvadtak a román környezetbe. És kész.

Másnap reggel elindultam vissza, Erdély fele. Ezúttal örültem az autópályának. Nyomtam a gázpedált és azon töprengtem: a dobrudzsai népek kohója szép idea. Annak lehet örülni, hogy a domináns nemzet rájött, a vidéket évszázadokon keresztül uraló népek kulturális emlékeit becsülni kell, sőt, értékesíteni. Annak is lehet örülni, hogy a jelen pillanatban létező etnikai csoportokat a román állam védi, de legalább békén hagyja. Csak hát ehhez az kellett, hogy kellően kevesen legyenek már eleve, vagy megfelelő mértékben elfogyjanak. Hogy lehessen belőlük skanzenlátványosságot csinálni.

Viszont ha ez a garancia arra, hogy egy népcsoport, egy kultúra fennmaradjon, akkor elfogadható, jobb híján. És ha így marad ez a dobrudzsai kincsesház (a többiek mellett), akkor talán a román politikusok is felnőhetnek majd egy szép napon odáig, hogy államférfiakként nézzenek szembe saját országuk sokszínű népével.