Hogy is néz ki a sokat emlegetett etnikai csoda Románia „hátsó udvarában”? – 1. rész

Isaccea, Balabancea, Mahmudia, Bestepe, Murighiol, Enisala, Babadag, Jurilovca, Rahman, Atmagea. Andalító, bűbájos dallamok kelnek, amikor az ember kimondja ezeket a neveket szerre, egymás után. A pontosítás végett: e zenélő neveket dobrudzsai települések viselik.

Évek óta dúdolom, nézem őket, a térképen, persze. Tizenévesen jártam utoljára a Duna-deltában. Akkor ezek a nevek nem zümmögtek a fülemben. Aztán később mindig másfele vetett a sors, a vágy: Törökországtól Indiáig jöttem-mentem, tulajdonképpen ma sem tudom, miért. Turista lettem, az is maradtam évtizedeken át. Aztán a pandémia idején (ugye, nem mehettünk semerre) rám szakadt a felismerés (s a szégyen): azt az utcát sem ismerem, ahol lakom. Nem hogy a várost, Erdélyt, tágabb körben az országot, ahol élek (a történelem fintorának köszönhetően), adózom, gyereket nevelek. És ahonnan nagyon nem akarózik emigrálnom.

Bűbájos hajnal Enisalában. Képes voltam reggel korán kelni, csak ezért.

Hogy azt hogy kell? Nem tudom a receptet. Az ember szép lassan levetkőzi az allűröket, elfelejti az elvárásokat, és a hely, ahol épp jár, váratlanul megnyílik előtte. Nem fogadja be, ahhoz több időt kellene eltölteni, amennyi sajnos nincs, mert közben idehaza gyűlnek a feladatok, ki kell fizetni a gázszámlát, a család is enni kér (már akinek van).

Egy szó, mint száz: idén nyáron belém fészkelte magát az elhatározás: én biza elmegyek Dobrudzsába. Megnézem magamnak a sajtóban sokat emlegetett etnikai csoda honát.

mindenki jól kijön a másikkal, pedig legalább 18 nép lakik egy (jó nagy) abrosznyi területen. Fejből mondom őket, amennyi eszembe jut: románok (nyilván ők a janik, a többség), bolgárok, törökök, tatárok, cigányok, arománok, zsidók, örmények, németek, ukránok (haholok), lipovánok, gagauzok, oroszok, olaszok, szerbek, albánok, magyarok… kifogytam a szuszból, pedig biztos vannak még.

Aztán nem tagadom, az is piszkálta a fantáziámat, hogy jó pár évvel ezelőtt egy Vujity Trvtko nevű, horvát származású sikerkönyv-szerző és sztárriporter éterbe lőtt egy röppentyűt, miszerint Dobrudzsában van a világ legkeletebbre fekvű magyar faluja. Vajon tényleg keményen áll ott a legkeletibb magyar végvár?

Messze, délen, a Kárpátokon túl szinte szabály a nyári slápviselet. Még ősszel is. Még zivatar után is.

Egy reggel beültem az autóba és nekivágtam. A végcél a szépen szóló, törökös nevű Enisala (Yeni Sala, Új Falu) nevű település volt, kereken 758 kilométerre Kolozsvártól. Kapóra jött, hogy Bukarestben meg kellett állnom (persze, egy ültében is levezethet az ember, visszafele ezt csináltam): egy nemzetközi költészeti fesztiválra voltam hivatalos. Az út eseménytelenül telt. Erdélyt hamar megeszi az autós, egyre több autópálya-szakasz járható.

Elismerem, hogy alaposan lerövidíti az utazást, azt is elismerem, hogy az ember afféle transzba tud esni a monoton haladás közepette, ami igen hasznos, ha például filozófiai kérdéseken, netán egy megírandó novellán töpreng épp. Mindent elismerek, csak azt nem, hogy autópályázni nem uncsi. Nagyon uncsi!

Úgy örültem, hogy a hazai útépítés sikertörténete megáll valahol Szeben környékén és a táblák szépen lependerítenek a szplín sugárútjáról, egyenest bele az Olt völgyébe. Jaj, mondták egyesek idehaza, Kolozsváron, ott fogsz araszolni a végtelen autósorban (bárö lá bárö, ahogy a román mondja), órákon át.

Nos, jelentem, nem araszoltam. Mentünk szépen (igen, fél sávos útlezárás volt, most is az van), közben nézelődni is volt időm: láttam lagymatag, helyenként koszos Oltot, láttam folyó mellé odacseszett autóbontót (hogy az ilyet ki a Jóisten engedi meg… ki, ki, hát a helyi bossz, nyilván, van az a pénz, nem is kell sok), láttam kis kócsagot, kárókatonát, aztán egyszer csak vége lett a lezárásnak, a völgynek is és jött Dedulești, ez a semmi kis falu valahol Râmnicu Vâlcea és Pitești között… ami

Szinte teljes a nemzeti trikolór konszenzus: a dedulești miccs a legjobb széles a hazában. Megálltam, ettem négy miccset, tényleg nagyon finom, bár szerintem a feketetói jobb (ilyen a lokálpatriotizmus, miccsben nem ismer tréfát).

Furcsa dolog zajlik az utakon odalent, délen: ha van valahol egy körforgalom (ami, tudtommal, elvileg a forgalom megkönnyítését szolgálja), holtbiztos, hogy pár kilométeres dugó is van. Hogy ez miért van, gőzöm nincs. Na de jött Pitești, felkarikáztam egy újabb autópályára és egy röpke óra alatt a fővárosban voltam.

Egy pelikán fogadott, igaz, nem túl nagy reverenciával, Dobrudzsa tengerközeli részén.

Az utóbbi években jó párszor megfordultam Bukarestben, megtanultam ráhangolódni az erdélyi ember számára hektikás ritmusra, a román nyelv bravúros tekergetéseire, ugyanakkor megtanultam tisztelni a harmadrészt romos, harmadrészt ultramodern, harmadrészt kispárizsi hangulatú várost. Van Bukarestnek egy sajátos illata: van, aki elintézi azzal, hogy büdös. Nem az:

És mindenki megtalálhatja magának azt az utcát, teret, negyedet, ahol a neki tetsző illat honol. Az én kedvencem a Cișmigiu park és környéke, bár ezúttal nem jártam arra. A Victoria sugárút mellett laktam (jócskán bent a központban), a költészeti fesztivál pedig az I. Károly királyról elnevezett könyvtár aulájában zajlott aznap épp. Szép terem, nagy terem az aula, tele is volt, kicsit szorongani is kezdtem, hiszen én voltam az egyetlen magyar.

Aztán feltűnt, hogy az est moderátora, egy tiszteletre méltó író és egyetemi tanár slápban járkál a színpadon (a sláp a gumipapucs román neve, a lábbeli slattyogó hangát utánozza) és egy micc alatt megnyugodtam. Mikor sorra kerültem, elmondtam, amiért jöttem: azért olvashatják a saját, billegő, helyenként helytelen román nyelvű fordításaimat a kivetítőn (magyarul olvastam fel a verseimet), mert

Mindegy, mi az ország neve, ahol élünk. Az est végén aztán odajött jó tucatnyi román író és elkezdtek velem magyarul beszélni. Majd felnevettem. Na de, ha másra nem, erre jó volt az akció. Úgy érezték, bizonyítaniuk kell.

Enisala, természet gyűrte amfiteátrum. Az eoidaurosziak is belepirulnának, ha látnák. A háttérben a Razim tó.

Bukarest olyan város, amely a maga fanarióta, telt idomú, tárogatós módján igencsak tud marasztalni, ha akar. De Dobrudzsával szemben ezúttal nem volt ellenfél. A másnap reggel már autóban talált.

Következett egy újabb autópálya: a Napsztráda, amelyet még a Ceaușescu-rezsim idején kezdtek építgetni. Az alföldi autópálya a legunalmasabb, becsületszavamra! Minden, de minden lehangolóan lapos. Le is fordultam róla idő előtt, hiába sikoltozott a géphölgy, hogy nem jó, mert amarra rövidebb.

És nem is tűnt olyan hosszúnak az út, mert láttam falvakat, dinnyeárust, kóbor ebet, tócsát, tavat… aztán egyszer csak körbeölelt Dobrudzsa. Az első ölelés nem volt a legkellemesebb. Măcin városa ma csendes, meglepően árnyas kis település. Viszont annak idején

Ide hurcolták többek között a keresztapámat, Teleki Ernő grófot is, aki egy életre szóló nyavalyát, betegséget szedett össze a széllel bélelt măcini munkatáborban.

Ám aztán ahogy egyre beljebb haladtunk a sztyeppén, elsündörgött a rossz érzés, átadta a helyét annak a csodálatnak, amellyel egy Holdra szálló űrhajós teszi meg azt a bizonyos kis-nagy lépést. Többfajta „holdbéli” tájat ismerek az országban: Kolozsvár és Bánffyhunyad közt van egy, ha tetszik, az a Hold napos oldala, arra van a Riszeg-tető, a Csiga-domb. Van egy másik, az a Hold árnyékos oldala, valahol a Mezőségen. Birkahadtestek vonulnak rajta fel-alá, kopaszra legelve a vidéket, az embert a hideg rázza, ha ránéz a dombokra.

És akkor van ez a dobrudzsai. Az egyik oldalon a Măcin-hegylánc (jó, szigethegység, a szakik szerint), nem is hegy, inkább dombsor, pár száz millió éves, azt mondják róla, Románia legöregebb hegye.

Egy mór teknős. Nem gondoltam volna, hogy meredek dombon találkozom vele. Hegymászó fajta.

(az embernek valamiért Robert Burns skót költő versei jutnak eszébe róluk, lehet, nem véletlenül). Olyan nyugalom is honol a vidéken. Letértem az útról, kicsit mentem a dombok közt, vércsék, ölyvek, fecskék, egy-egy tó, juhnyájak pettyezte rétek, aztán egyszer csak egy hatalmas fehérfarkú rétisas. Ott ült egy kövön és nézett. Kapkodtam a kamera után, de persze, ostobán. Sas úr vállat vont és otthagyott. Szívesen ott maradtam volna még egy ideig, figyelni az élet hullámzását a dombokon, de az napfény szépen belelógott már a délutánba, menni kellett tovább.

Babadag városa számomra hosszú idején mitikus utazások célpontjaként létezett. Bréda Ferenc író, költő, esszéista barátom gyakran és nagy lendülettel mesélt arról, milyen misztikus élmény volt számára ez a hely. Nos, ebből a misztikumból semmit sem éreztem, ahogy begurultam a településre. Csinosnak nem nevezhető kisváros, nagyjából orsó alakú, enyhén szólva lelakott tömbházak, szertelenül közlekedő autók, gyalogosok. Megálltam ebédelni egy étteremben. Éppen rendeltem, amikor

A polgár futott, nevetett, aztán hogy a kutyák abbahagyták az üldözést, fityiszt mutatott nekik és ment dolgára. Arra gondoltam, nem érdemes szörnyülködni. Itt ezek a szabályok, ha jönnek a kutyák, futni kell. A helyiek is ezt teszik.

Az ebéd finom volt, olcsó, csak az a fránya misztikus emelkedettség nem akart sehogy rám szállni. Na, majd máskor.

Egyetlen nekifutásra voltam az úti céltól: szállásom egy enisalai birtokon volt. Már messziről azonosítani tudtam a sok szélerőmű és tó között: az enisalai vár biztos pont volt a láthatáron. Mondják, a török is uralta, a genovaiak is, ki tudja, miféle népek még. Most rom, akár a torockószentgyörgyi vár. Megérkeztem.

A birtokon már vártak, lekezeltem a „bojárral” (irtó kedves kolozsvári ember), az intézővel (helybeli polgár, kevés beszédű), elfoglaltam a szobát, bakancsot húztam és neki is vágtam a várdombnak. Nem ott, ahol a turisták járnak. Ott, ahol a helyiek. (Ennek akkor van értelme, ha a helyeik tanácsolják.) És ismét beszippantott a dobrudzsai dombság varázsa.

Egy állítólag ritkaságszámba menő dobrudzsai szekfűfaj. Németnek nem német, töröknek talán török.

Lassan alkonyodott,

A vár maga nem valami látványos: falak, néhány boltív, egy csorba torony tele galambokkal meg galambszarral. Na de a kilátás: egyik oldalon a Razim tó, az ország legnagyobb limánja (bonyolult dolog ez a limán, na), előtte természet gyúrta amfiteátrum (az ember el se hinné, ha nem látná), a másik oldalon a Babadag tó, nádassal, hattyúkkal, kócsagokkal, alant a falu, háttérben a dombsor, erdők… az ember leül a várfalra és elképzeli, hogyan vándoroltak ezen a vidéken görögök, géták, trákok, rómaiak, törökök, tatárok, genovaiak, bolgárok, oroszok, erdélyi juhászok (ide jártak telelni), csángó magyarok (ide jöttek jobban élni), románok, mindenféle népek.

Az égalján elhúz egy vadlúdcsapat, a kép olyan, hogy bármiféle megformálása giccsbe zárná. Marad hát a fejben, mert egyes képek ott találnak igazán otthonra, mondom a minden lépésen fotózgatóknak is halkan.

Zárásig maradtam a várdombon. Váratlanul zajra lettem figyelmes, a várfal alatt, a meredek oldalon. Két szárazföldi, tudományosan mór teknős vívta szerelmi harcát odalent. Leereszkedtem a meredeken (gyakorlatilag kiszöktem a várból, szabályt szegve), alaposan megnéztem magamnak a két fújtató, lökdösődő állatot. A szakik azt írják, veszélyeztetett állatfaj. Na, én vagy öttel is találkoztam hat nap alatt. Fene tudja, sok ez, avagy kevés.

Már sötétedett, amikor visszaértem a birtokra. Az intéző süllővel, kárásszal várt. Magánvélemény: a hal sosem olyan jó, mint a miccs, de jó kezekben azért pompás csemege. Be is laktam rendesen. A dobrudzsai éj rám borult, mint halászháló.

Radu Mazăre mester deltai villája. A derék rabló ex-polgármester megjárta a börtönt, aztán most ismét Madagaszkáron nyaral. Az összeharácsolt vagyont itthon hagyta.

Másnap reggel korán keltem. A birtok ura megmondta, kit kell keresni Murighiol kikötőjében. Hívjam Floricát és hivatkozzak rá. Ha megtoldom a rendes fuvardíjat némi ráadással, nem vesz fel másokat. Érted, táti, turistákat. Értettem.

Hívtam Floricát és nyugtáztam, hogy férfi, nem hölgy. Jeleztem neki, fél órán belül ott leszek. Ő is ott volt, a kikötőben sorakozó turistacsónakok, hajócskák sora előtt, a mólón. Igaza volt a birtok urának: nem bántam meg a megtoldott fuvardíjat. A többi csónak roskadt a visibáló-nevetgélő-szelfiző-wow-váj-jajgató turistahadaktól.

Florica odasúgta: mi másfele megyünk. Picit csorogtunk lefele a Szentgyörgy-ágon, aztán jobbra vágtunk, Uzlina fele. Uzlina afféle műfalu. Alig 60 éve még olyan 3000 lakosa volt. Aztán a hírhedt 1970-es árvizek idején a lakók elhagyták a védművek nélküli otthont, Murighiolba menekültek. A 90-es években pedig megérkeztek az ügyes fiúk, a smekkerek. Emitt egy szálloda, amott egy luxusvilla.

Benőtte a gaz, omlik a móló, oda a régi dicsőség. Elsiklunk az egyetlen uzlinai őslakos birtoka előtt is. Rajta kívül senki sem él itt állandó jelleggel, csak a víkendezők, turisták és a panziók, szállodák személyzete jár erre.

Odébb, kellő távolságban a mindennapi halandóktól, másik épületegyüttes. Ez a Ceaușescu-villa, magyarázta a csónakos. Megépítették rendesen. De a diktátor nem szerette a deltát. Alig járt ide. Inkább medvére vadászott a hegyekben. Victor Ponta viszont imádott leruccanni a villába. Mostanság üres. Csak a biztonsági őrök vannak ott. Meg a kamerák.

Szürke gém a deltában.

Becsusszantunk egy csatornába. Innen kezdődött a deltai csodavilág. Mindent megmutatott a derék Florica, amit csak lehetett,

Megértettem Palocsay Zsigmond óriásköltő delta-rajongását. Két könyvet is írt a deltáról, magammal hoztam, olvastam őket minden este. Én nem horgászom, ő ismerte a horgászat minden csínját-bínját, ráadásul a delta lelkét is. Az ő varázsnyelvét mormoltam végig az úton, miközben rajzott körülöttünk a vízi világ. Még gombát is találtunk: legalább ötkilós sárga gévagomba-kolóniák nőttek a parti rönkökön. Leszedni nem engedte a csónakos. Váltig állította, hogy mérgező. Nem vitatkoztam vele.

Már egészen közel jártunk a kikötőhöz (úgy értem, visszafele), amikor kezdtek szembejönni a visongó turistacsónakok. Egymásra hunyorogtunk. Tudja ő, hogy ebből kell megélni, nevetett a csónakos, de azért néha tehet egy-egy kivételt. Főleg, ha megéri. Megérte, mindannyiunknak.

Hattyúcsalád. Neem csonka, csak a kedves papa (vagy mama) képen kívül rekedt.

A partról, Murighiolból Tulcsa felé vettük az irányt.

A falut a hírek szerint 1842-ben alapította 25 német telepes család. A túlnyomó többségükben földműves és bortermelő németek vígan éldegéltek a faluban 100 éven át, noha a román hatóságok az I. világháború után nem nézték jó szemmel a németeskedést, be is tiltották az német oktatást az iskolákban… de aztán a nemzeti szocializmus és a II. világháború a segítségükre sietett: Adolf Hitler Heim ins Reich (Haza a Birodalomba) akciója során hazatelepítették a németeket, de alaposan. Ma több mint ezer lélek lakik a faluban. Német egy sem.

Ennyi maradt a malkotschi templom belteréből. A már rég nem itt élő német közösség állítólag igyyekszik megmenteni az enyészettől. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy sikerül.

Az ember szíve elfacsarodik, ahányszor csak kísértettemplomot lát. Lehet, hogy mostanság épp nem trendi a vallás, ha szabad ilyen trendiül fogalmaznom, de a beomlott tető, a szentélyben égnek szökkenő gyomok, gombák látványa egy keresztény ember számára akkor is poszt-apokaliptikus erővel bír, ha történetesen nem templomjáró. Ez volt az első pillanat, amikor pedzeni kezdtem, miért is tud megtörténni az etnikai csoda ebben a nagyon fiatal nemzetállamban.

Ez a kereszt még ép és szálegyenesen horgad az ég felé.

Ám a teljes megértéshez tovább kellett mennem, mélyebbre kellett merülnöm Dobrudzsa lelkébe.

(Folytatása következik)