Csodaszép természetfilm a Duna-deltáról – akkor él igazán, ha békén hagyjuk

Az embernek nem sokszor adatik meg életében, hogy testközelből, meditatívan megfigyeljen egy folyami kagylót, ahogy a héjai közül az izomteste fodrosan kitüremkedik, apró, recés szegélye közé akadnak a víz szennyeződései, hogy az állat aztán elnyelje és megszűrje az évmilliók-alakította hatalmas folyam hozamának egy részét.

Aztán nem minden hétvégén látjuk azt sem, ahogy

hátán a borzas-kendermagos fiókáival, amelyeket a hím türelmesen etet: a kicsiknek csak harmadjára sikerül az apjuk csőréből kicsípni az aprócska halat, hogy aztán elpilledve és jóllakottan szenderegjenek az anyjuk tollai között.

Nem látjuk, mert nem is láthatjuk, és talán jobb ez így, ha valami háborítatlan marad, hiszen ha mégis sikerül megfigyelnünk, az ajándék. Egy ilyen ajándék volt nekünk egy nagyvárosi filmfesztiválon – idén a kolozsvári TIFF-en – megnézni Dan Dinu legújabb dokumentumfilmjét.

Dan Dinu, a nagy sikerű România Sălbatică (Vad Románia) című dokumentumfilm készítője ezelőtt öt évvel úgy döntött, Delta Sălbatică (a továbbiakban Vad Delta) címmel hozakodik elő új alkotással – a filmezés legalább négy éven át zajlott. Hogy mindannyian láthassuk, a belpolitikai csatározásokon, mérhetetlen korrupción és más kataklizmákon túl, mennyire értékes és megbecsülendő tájak, ökoszisztémák és természetvédelmi területek léteznek ebben az országban.

A Duna-delta ilyen. Páratlan vidék:

és a kontinens második legnagyobb delta-torkolata (a Volgáé után), a világ legnagyobb összefüggő nádasai vannak itt, a területén fekvő Letea-erdő a legészakabbra található szubtrópusi erdőség, amelyben a mediterrán fajok közül szintén a legészakabbi előfordulással él a görögfolyondár nevű kúszónövény, hatszáz éves tölgyek vannak… és vadlovak is élnek itt (házi lovak egy elvadult populációja).

Tavirózsa-levelek. Fotó: Romania Salbatica / Facebook

Ha emlékeznek még Szendőfi Balázs budapesti dokumentumfilmes kétrészes Hegyizene című alkotására – a film első részéről itt írtunk, a szerzővel készült interjúnkat pedig itt olvashatják –, bizonyára beugrik, hogy ott az Erdélyi Szigethegység megszemélyesülve meséli el saját történetét és jelenét. Dan Dinu filmjében is hasonló történik: a víz szemszögéből ismerjük meg a Duna-deltát, amelynek román hangja Medeea Marinescu színésznő, aki egyébként a Hegyizene román nyelvű narrációjára is vállalkozott. Marinescu által élő és megszólaló organizmusként tudunk tekinteni az ország vidékeire, közelebb kerülve ezzel a kis emberi, empatikus hozzájárulással.

Dan Dinu nemrég részletes interjúban számolt be a Playtechnek a film készítési körülményeiről, ebből két fontosabb dolgot emelnék ki: az egyik, hogy a hosszú filmezés során a legprofibb és az élővilág filmezésében lehetséges legetikusabb módszerekkel dolgoztak, természetvédelmi specialistákkal beszélgettek előtte, hogy elsajátítsák, hogyan lehet a legkevésbé zavarni az ott élő állatvilágot. Valójában ez lenne az alapja minden természetfilm elkészítésének.

Fiatal aranysakál. Fotó: Dan Dinu / Facebook

A második fontos kijelentés, amit Dinu tett, hogy valójában nem is az a lényeg, hogy görcsösen bizonyos fajokra koncentrálva keressék a legjobb snittlehetőségeket, potenciális jeleneteket, hanem érdemes egy nap alatt több állatfajt is figyelemmel kísérni.

Ha az ember reménytelien csak egy fajra akar napokon keresztül koncentrálni, könnyen lehet, hogy hoppon marad, és nem történik semmi izgalmas, inkább a lehetőségeket kell életben tartani a deltán belüli különböző élőhelyeken, legyen az a nádas, az erdő, a sós-mocsaras homokvidék vagy a víz alatti világ.

Zenéjét Alexei Țurcan szerezte, ritmusában, hömpölygésében igazán kreatív megoldásokkal. Óriási tétje van annak, hogy egy természetfilmnek milyen háttérzenéje van, hiszen ha zökkenőmentesen, már-már észrevétlenül illeszkedik a képsorokhoz, akkor nyert ügyünk van nézőként: bizonyos hangokat asszociálni tudunk egyes jelenetekhez, például az aprón galoppozó futamokat a gyorsan szaladgáló parti madarakhoz. Az egyik ilyen emlékezetes jelenet a sok száz madárfaj közül a sós-mocsaras partvidékek lakója, a széki lile és a gulipán költési időszakának néhány mozzanata, amikor csőrükkel forgatják, szűrik a talajt táplálékért, illetve amikor kényelembe helyezkedve, hasukat oldalvást meg-megrázogatva ülnek rá a tojásaikra. Mondjuk ki: tényleg nagyon aranyos látvány.

Víztükör. Fotó: Dan Dinu / Facebook

Azt gondolom, a lenyűgöző biodiverzitás, az elemek egyszerre pusztító és éltető ereje mellett a cukiságfaktor sem mellőzendő: a közönség soraiból

Vannak azonban olyan jelenetek is, amelyeknek csak a természetben szabadna előfordulniuk: ilyen az, amikor a hattyúpár násztánca során a nyakuk egy szívet formál – ezt a világon mindenhol agyonmediatizálták már és az egyik legnépszerűbb giccs. De csakis azért, mert csak az ember tudja, hogy az ott egy szív, a hattyúkat ez természetesen nem érdekli. És így marad fenséges az egész, ha ettől elvonatkoztatunk.

A jókor, jó helyen filmezett képsorok közül szintén egy pillanat töredékét képezi az a látvány, ahol a nádasok között lévő magas fákon fészkelő rétisas a kora tavaszi olvadáskor hatalmas testével elrugaszkodik a vékony jég felszínéről, irdatlan karmai pedig körkörösen betörik a jeget

A film elég hangsúlyosan a madárvilágra összpontosít (bár szerepelnek azért, mégis kicsit hiányoltam az emlősöket és bizonyos halakat is a felhozatalból, de annyi baj legyen… csinálja bárki utánuk), ami miatt elképesztő mennyiségű madárkolónia életébe nyerhetünk betekintést a fészekrakástól és a költési időszaktól kezdve a fiókák felnövéséig, valamint annak is szemtanúi lehetünk, ahogy a hideg eljöttével számos madárfaj együtt, ugyanazokon a területeken próbál táplálékot keresni magának.

Láthatunk itt löszfalon fészkelő kuvikokat flörtölni, gulipántojót pucsítani a lehető legviccesebb pozícióban, széki lilét ritmusosan tapodni az iszapban azért, hogy a rezgésekre előbújjanak a férgek... és egy kivételesen izgalmas jelenséget is, a tojásrablást. A dolmányos varjak ugyanis mindenhol ott vannak, és amilyen okosak, azt is kitalálták, hogyan lehet mástól lopni. Ezért, mint valami Bonnie and Clyde, egy varjúpárt követtek Dan Dinuék, amint stratégiai megfontolással a hím varjú elkezdi szekálni a földön fészkelő küszvágó cséreket, amelyek hangos kárálással igyekeznek elhajtani a betolakodót, viszont amíg elfoglalják magukat vele, addig a varjútojó lecsap a fészekaljra és mohón nyeli be a tojásokat.

Küszvágó csér-pár. Fotó: Dan Dinu / Facebook

Bár a filmnek nem kimondott célja a moralizáló didaktikusság, a finom részletek automatikusan arra az álláspontra terelik a nézőt, hogy ez itt egy szigorúan megőrzésre és háborítatlanságra szoruló terület, amelyet nem lehet bozóttüzekkel megcsonkítani.

Ennek ellenére látjuk, hogy a nádasok égetése évszázados emberi szokás. Ennek több oka is van: a nád minden évben új hajtásokat hoz, de a régi, elszáradt szárak felhalmozódnak. Az égetés eltávolítja ezt az elhalt növényi anyagot, így tavasszal könnyebben nő az új nád. Ez különösen fontos volt ott, ahol a nádat építőanyagként vagy tetőfedésre hasznosították, a helyi közösségek pedig régóta gyűjtik és értékesítik a nádat. Az égetés után a terület áttekinthetőbbé válik, és a következő években gyakran egyenletesebb, jobb minőségű nád fejlődik. A sűrű nád benőheti a csatornákat, tavakat és halászhelyeket, de az égetéssel egyes területeken nyitottabb vízfelületeket vagy közlekedési útvonalakat akarnak fenntartani. A Duna-delta sok részén a nádégetés a hagyományos gazdálkodás része volt, és a helyiek gyakran télen vagy kora tavasszal, ellenőrzött körülmények között végezték, és végzik ma is, amikor kisebb a tűz elszabadulásának veszélye.

ugyanis számos, a nádasban fészkelő, meghúzódó madár és emlős és egyéb faj pusztul el a tűzben, amely sok esetben a fákra is átterjed, illetve a füst is megfullasztja őket. A Vad Delta rétisas-párjának fiókái nem élték túl azt a nádégetést, aminek a lángjai ugyan megálltak a fészket tartó fa előtt, de a füstben megfulladtak. Ugyanígy pusztult el néhány nyestkutya is.

Ameddig a szem ellát. Fotó: Dan Dinu / Facebook

A madárkolóniák favoritjai kétségkívül a két ott élő pelikánfaj, a borzas és a rózsás gödény, amelyek komplett száraz szigeteket foglalnak el szedett-vedett fészkelőterületként, sokszor egymás hegyén-hátán. Az egymás hegyén-hátán élés azonban az üstökösgémek fészekkeresési kísérleteiben csúcsosodik ki, kétségtelenül humorosan, amikor kiderül, hogy a fák ágai között azért preferálják más madarak a felsőbb „emeleteket”, mert ott... khmm... hát, kevesebb az esélye, hogy fentről jól irányzottan leszarjon a szomszéd. Gémünk azért mégis talál magának egy védettebb helyet a „társasházban”.

Üstökösgém halászik. Fotó: Dan Dinu / Facebook

A delta élővilágának ismertetésekor csak az utolsó képkockákon jelenik meg egy csónakos halász a vízi alkonyatban. Bár tizenötezer ember él a delta vidékén, az Európát átszelő ősi folyó terrénuma azt sugallja: itt célszerűbb az együttélés, mint a kizsákmányolás.

Dan Dinu filmje október 16-tól kerül a romániai mozikba.