Hegyizene – gyönyörű és elgondolkodtató filmet készített Szendőfi Balázs a Szigethegységről

Nem tudtuk, mennyire hiányzott már látni egy bolyhos vízirigó-fiókát a sekély patakban caplatni tegzeslárva után kutatva fretless basszusgitár-futamokra. Valószínűsíthetően az sem fordult meg a fejünkben, hogy tulajdonképpen nem is olyan nehéz éppen fialó foltos szalamandrát látni pár centiről, ha tudjuk, hova tegyük a kamerát a vízbe – így, ha épp a béka segge alá nem is, de a szalamandráé alá biztos bekerülünk, ami a perspektívát illeti.

Forrás: Szendőfi Balázs Facebook-oldala

Nem biztos, hogy átfutott az agyunkon az, hogy a gyepibéka-fiúknak megvastagodik a „hüvelykujja”, de csakis azért, hogy jobban tudjanak megfogózkodni párzás közben a gyepibéka-leányok hátán. Azt pedig feltehetően el is felejtettük – s mint kiderül később, sok mást is –, hogy a csúszómászók birodalmában is mennyi csoda rejtőzik, ha az ember egy kicsit odahajol hozzájuk. Például a kárpáti kék meztelencsiga, amelynek királykék pőresége mellett a „torkában dobog a szíve” – na nem azért, mert izgulna, bár kik vagyunk mi, hogy ezt eldöntsük –, és ezt a testén levő nyíláson keresztül még láthatjuk is.

Ha van hozzá egy jó kamera. És van. Szendőfi Balázs kamerája az,

de elsősorban Szendőfi Balázs szeme kell hozzá, elhivatottsága, kitartása, hogy azt a kamerát oda tegye, ahová kell.

Merthogy Szendőfi Balázs elkötelezte magát amellett, hogy a vizek élővilágát a nagyközönség elé tárja, ráadásul ingyen és bérmentve.

Igazi független és autodidakta módon rakta össze az Erdélyi Szigethegység karsztos-dolinás-víznyelős vidékéről szóló dokumentumfilmjét, a Hegyizenét, amit a kolozsvári közönség a Művész moziban láthatott március 4-én, méghozzá a szerző jelenlétében.

A budapesti szerző pedig – aki írta, rendezte, forgatta, vágta és a zenéjét is szerezte – elárulta, hogy a Hegyizene most bemutatott első része hamarosan a YouTube-on is elérhetővé válik, csakúgy, mint a korábbi, szintén vízi világot bemutató dokumentumfilmjei (például a Volt egyszer egy vadvízország, Hegyek-völgyek halai, A szőke tó, vagy az Eltékozolt vizeink), amelyek ezidáig a magyarországi vizes élőhelyek bemutatására és megőrzésére, védelmére tett kísérletek mementóivá váltak, és nem csak ökológuskörökben.

Szendőfi pedig az utóbbi években azzal foglalkozott, hogy rendszeresen visszajárt Erdélybe,

hogy azoknak a vizeknek a forrásvidékét is feltérképezze sajátos látásmódjával, amelyek aztán a határon túl (értsd itt: Magyarországon) lassan belefolynak a Marosba, a Tiszába valahol az Alföldön.

Az Erdélyi Szigethegységnek Szendőfi hangot is adott, narrációt lehelt belé, hogy elmondhassa, mi történt vele az évmilliók során, s mai formájába hogyan avatkozott bele az ember jelenléte. Merthogy az ember, ahol megjelenik, ott sebet ejt – és hiába akarnánk emberi hangot adni a Kárpát-medence őserdeinek, hogy elmeséljen bármit is, a képek beszélnek magukért.

Az ember ugyanis ritkán hallja meg, hogy mit mond neki a természet, annyira leválasztotta magáról.

Pedig ő is a része, és – ahogy a rendező is fogalmazott –, saját magán is sebet ejt azáltal, hogy nem veszi figyelembe azt a pusztítást, amit tulajdonképpen magának is okozott.

Nincs könnyű dolga annak, aki a természetvédelmi és ökológiai szempontok szerint láttat, mert nehéz elkerülnie, hogy ne váljon didaktikussá. A cél azonban egy arany középút lenne: jobb belátásra bírni az embereket, hogy ne húzzon el az élet a szemük előtt úgy, hogy nem ismertek meg belőle semmit, s ezáltal nem tudatosult bennük, hogy értékekkel vannak körülvéve.

Akkor is, amikor drónfelvételről láthatjuk, hogy Pádison kocsisorok kígyóznak a kempingeknél, a sátrak közé hajtják be a juhokat (mennek azok maguktól is), a tehenek lopják az ételt a táborozó asztalokról, és a vízpartok tele vannak szeméttel, a tábortüzek füstjétől pedig alig lehet lélegezni.

„Kontrasztanyagként” viszont ott van a vízirigó pulzáló mozgása: mintha csak guggolni készülne, rugózva egyensúlyoz a nedves köveken – mint kiderült, a rugózó mozgás védelemként szolgál számára, ahogy álcázza magát a zubogó patakokban és folyókban, s erre fiókáját is megtanítja. Kétségkívül ellágyul az néző szíve, amikor a fehértorkú felnőtt madarat és bolyhos fiókáját megpillantja „táncolni” egy kövön.

Az őserdők lombja között havasi szürkebegyek, nagy őrgébicsek, örvös rigók bújkálnak, odalenn alpesi gőték násztánca zajlik egy pocsolyában. A vipera hajnali dermedtsége lassan felenged a napon. A kígyó nem hall: amint a havasi legelőn elindul a nyáj, a föld rezgéseiből érzi, hogy tovább kell állnia, védekezően tekeredik össze, majd tovasiklik a harmatos fűben. A ragadozó jelenlétére azonban mi más hívhatná fel a többi élőlény figyelmét, mint a szajkó – az éktelen rikácsolásnak kétségkívül megvan a hatása, hiszen a hangzavarra mindenki elfut vagy felröppen.

Csak az ember nem fut sehova. Maga elől fut.

Az Erdélyi Szigethegység évszázados érclelőhely, amelynek nyomai ma is sajgó, gennyes sebek a tájon. Szászavinc (románul Geamăna) egy mára elnéptelenedett település Romániában, helyén egy ökológiai katasztrófa után egy mérgező zagytározó terül el. A kénsavas zagytározó szintje évről évre egy métert emelkedik a működő verespataki rézbányák nedves, flotációs (úsztató) ércdúsító technológiája miatt.

Látképe drónról absztrakt festményként terül el, mintha Jackson Pollock ecsetvonásaival kerültek volna oda valami faágakra emlékeztető vonalak. A neonos, kék szennyvíz és a bivalyszürke iszap alatt folyó víz mintha valami távoli bolygó arcát mutatná. Csakhogy ez a mi bolygónkon van.

Az Aranyos az egyik legszennyezettebb folyó Romániában.

Messziről látszik, ahogy a partjairól lehajló faágakon fennakad a sokéves szemét, az élénk színű műanyagok elcsipkéződnek, szétszalagosodnak. De közelről ijesztőbb: az erózió működik, a lassan bomló szintetikus anyagok a patakmederben szétmorzsolódnak. A kamera élőben veszi föl, ahogy a mikroműanyagok leválnak és az ökoszisztéma véráramába kerülnek – visszakerül hozzánk, amit kidobtunk.

Bár Szendőfi nem kizárólag a pusztulás végigkövetésének gyászfolyamatára összpontosít filmjében,

vágási technikája megdolgozza a néző érzelmeit.

Nem is csoda, hiszen egy zenészcsaládból származik, és eredetileg is ez a szakmája, a filmzene is az ő alkotása többedmagával. A basszusfutamok az ő keze alól kerülnek a filmbe, a ritmus pedig diktál: a vetítésen el is mondta, hogy fordítva dolgozik, mivel előbb van meg a zene, és utána illeszti hozzá a képeket, hogy a ritmussal illeszkedhessen. Ezt olyan mesterien műveli, hogy tanítani lehetne: a természetfilmekbe egyébként is bele van kódolva a spontaneitás, a hirtelen rendeződő káosz,

csak meg kell szelídíteni és formát kell adni neki.

Hiszen a sokadik nekifutásra fölvett úszó vízicickányhoz, cipekedő kempingezőkhöz és földet szabdaló kvadozókhoz is megvan a ritmus, legyen az dubstep, progresszív rock, folk-dub vagy ambient.

Legyen az Pádis, a Csodavár (Cetățile Ponorului), a Szegyesd-völgye vagy a Fekete-Körös, a Szigethegység karsztvidéke, Szendőfi nem nyúl mellé, amikor kontrasztba helyezi az évmilliók alakította ősi vidéket az ember alakította felszabdalt tájjal. Ezzel pedig szívességet tesz nekünk: azt mutatja meg, hogy a víz maga az élet, mi pedig nem követhetünk el öngyilkosságot azzal, hogy hagyjuk az egészet leromlani és megmérgezni.