A Román Kommunista Párt pretoriánusai még mindig köztünk járnak

Érett(ebb) demokráciákban valódi bombaként robbanna a hír, hogy egy titkosszolgálat 22 éve hivatalban lévő vezetője a korábbi diktatúra egyik elnyomó alakulatában szolgált, és személyesen vett részt a forradalom rendszerváltó polgárai elleni atrocitásokban. Mivel a román demokrácia kék szilvája azért piroslik, mert még javában zöld, a bomba csak tűzijátékként pukkant.

Az információ látványos fény- és hanghatásokkal járt, ám érdemi következményei aligha lesznek. Egyes helyeken ugyanis eddig sem volt titok, hogy az SPP éléről húsz éve kirobbanthatatlan Lucian Pahonțu egykor a Szekuritáté vagy biztonsági csapatok (Trupele de Securitate – TS) kötelékében szolgált. Az 1989-es forradalom és a rá nemsokára következő bányászjárás során elkövetett karhatalmi atrocitások elkövetői közül kvázi senkit nem vontak felelősségre, a helyzeten pedig nem a legújabb tényfeltáró riport fog változtatni. Ezzel valószínűleg maguk a szerzők is tisztában vannak, akiknek az érdemeiből mindez természetesen semmit nem von le, ők becsülettel elvégezték a munkájukat.

Az ügy román társadalmat és demokráciát érintő örök aktualitásairól ajánlom Szántai kolléga hétfői lényeglátó gondolatait, jómagam arra vállalkozom, hogy közérthetően mutassam be azt a szervezetet, amelyre szilárdan támaszkodott a Román Kommunista Párt (PCR), és amelynek Lucian Pahonțu is tagja volt 1989 előtt.

A SPP-t irányító tábornok 1987-ben végzett a híradástechnikai tiszti iskolán, ezt követően a belügyminisztériumban dolgozott. 1989 decemberében a Szekuritáté-csapatok tisztjeként szolgált, vagyis egy olyan egyenruhás katonai alakulat kötelékében, amely formailag elkülönült attól a politikai rendőrségtől, amelynek tevékenységét ma a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) hivatott átvilágítani.

hiszen ez a struktúra nem igazán volt jelen a nyilvános diskurzusban, és a történeti kutatások sem tekintették mindig prioritásnak a szervezet múltjának alapos feldolgozását. Egyesek szerint a TS-nek semmi közük nem volt a Szekuritátéhoz, mivel sorkatonákból álltak, mások épp ellenkezőleg azt állítják, hogy a TS minden tagja állambiztonsági tiszt volt.

A második világháborút követően Románia korábbi biztonsági szervei – a belbiztonsági feladatokat ellátó Siguranța, a külföldi hírszerzésért felelős különleges hírszerző szolgálat, valamint a királyi csendőrség – az 1944. augusztus 23-i fordulat után kezdetben a meglévő állománnyal, de már fokozatosan kommunista irányítás alatt működtek tovább.

Az 1948. augusztus 30-án kiadott 221. számú elnöki rendelettel már szovjet mintára állították fel a népbiztonsági főigazgatóságot, míg ezzel párhuzamosan felszámolták a vidéki rendfenntartásért felelős csendőrséget, hatásköreit pedig megosztották az újonnan megszervezett milícia, valamint a belügyminisztérium közvetlen alárendeltségébe tartozó állambiztonsági csapatok között.

amikor arról beszélt, hogy a földbirtokos és polgári maradványok elleni harc mellett a legsürgetőbb feladat a mezőgazdaság kollektivizálásával szembeszegülő parasztság és a kulákság letörése. Egész megyék tanúsítottak ellenállást a szocialista átalakítással szemben, ezért a politikai propaganda kimerülése után kizárólag a közvetlen fegyveres beavatkozás hozhat eredményt – jelentette ki Georgescu. Ennek megfelelően a Szekuritáté-csapatok fő feladata az 1950-es években a Kárpátokban szerveződő antikommunista fegyveres ellenállás felszámolása, a kollektivizálás elleni lázadások letörése, valamint a rendszerrel szembeni bárminemű elégedetlenség könyörtelen elfojtása volt.

A Bánsági-hegyvidéken tevékenykedő partizáncsoportok – köztük Spiru Blănaru, Ion Uță és Petru Domășneanu egységei –, a Fogarasi-havasok ellenállói, valamint az Erdélyi-érchegységben tanyázó Șușman-csoport ellen az állambiztonsági alakulatok kiterjedt műveleteket hajtottak végre. Az 1951-es operatív jelentések szerint több mint 4000 katona bevetésével tizenhat nagyszabású likvidáló akciót hajtottak végre a hegyekben. Ugyanebben az évben a TS fegyveres erői működtek közre a jugoszláv határ menti lakosság Bărăgan-síkságra történő tömeges deportálásához. Az elfogott partizánokat statáriális eljárások után többnyire kivégezték. A bánáti felkelőket 1949. július 16-án a temesvári Zöld Erdőben lőtték agyon.

A sorállományt tudatosan a szegényparaszti és ipari munkásrétegekből toborozták, szigorúan elszigetelve őket a polgári és értelmiségi hatásoktól. A tiszti és tiszthelyettesi utánpótlást Bukarestben, Nagyváradon, Máriaradnán és Déván működő speciális iskolákban képezték ki, ahol a felvétel alapfeltétele a feddhetetlen munkásszármazás és a politikai lojalitás volt.

A politikai nevelés a mindennapi kiképzés szerves részét képezte. A tisztek számára havi tíz óra ideológiai szemináriumot és heti politikai eligazítást tartottak, a nagyobb helyőrségekben kétéves marxizmus-leninizmus esti egyetemeket szerveztek, míg a sorkatonák napirendjébe kötelező, félórás hangos pártsajtó-olvasást (Scânteia) iktattak be a század- és zászlóaljszintű politikai tisztek (politrukok) felügyelete mellett. A tisztikar tagjai nem hagyományos katonákként, hanem „speciális szakterületen tevékenykedő pártaktivistákként” határozták meg önmagukat.

A rezsim fegyveres ökleként az alakulat olyan kiemelt ellátást és anyagi védettséget élvezett, amilyenről a szocialista Románia átlagpolgára még csak nem is álmodhatott. Míg a rendes hadsereg és az egyéb belügyi alakulatok állománya napi 3200 kalóriás fejadaggal számolhatott, az operatív bevetésre rendelt egyenruhások napi 4000 kalóriát kitevő élelmezést kaptak.

A reggeli kávét kenyér és lekvár kísérte, az ebéd és a vacsora kivétel nélkül két-két fogásból állt. A katonák naponta 700 gramm kenyeret és heti egy kilogramm húst fogyaszthattak el, az alapvető élelmiszerek közé pedig a füstölt áruk, a szalonna, a tésztafélék, az árpakása és a zsiradékok tartoztak. Ezt egészítették ki a rendszeresen kiosztott mindennapi komfortcikkek, így a fejadaghoz cigaretta, édesség, a pipere- és borotvaszappan, valamint a levelezőlapok is jártak.

A rendszer a feltétlen engedelmességet anyagi eszközökkel vásárolta meg. A vonzó fizetések mellett a szolgálatban előrelépő, a buzgóságukat bizonyító káderek ingyenes étkezésben és ruházatban részesültek, szolgálati személyautót, üdülési beutalókat és magas kényelmi fokozatú ingatlanokat kaptak. Utóbbiakat nemritkán a rendszer által bebörtönzött, kitelepített politikai ellenfelektől kobozta el az állam.

– emlékezett vissza egy katona.

Az 1950-es évek végére a belső fegyveres ellenállási csoportok túlnyomó többségét felszámolták, az utolsó ellenállókat is elfogták vagy megölték. Miután a belső felkelések közvetlen veszélye elhárult, a kommunista pártvezetés átértékelte az elnyomó apparátus fegyveres struktúráját. 1960-ban az állambiztonsági csapatokat egyesítették a határőrséggel, létrehozva a határőr- és állambiztonsági csapatok parancsnokságát. A szervezeti fúzió során az alakulatok jelentős részét a fegyveres erők minisztériumának irányítása alá helyezték, míg a stratégiai létesítmények és ipari objektumok őrzését ellátó egységek a belügyminisztérium kötelékében maradtak.

A nyílt hegyvidéki összecsapások és a kollektivizálási kényszerműveletek korszaka lezárult, a prioritást immár a határok hermetikus lezárása, az illegális határátlépések megakadályozása jelentette. A fegyveres biztonsági erők a disszidálási kísérletek elfojtására és a belső rend stabilizálására rendezkedtek be, miközben az operatív titkosszolgálati munka fokozatosan a lakosság információs ellenőrzésére, a besúgóhálózat kiépítésére és a pszichológiai megfélemlítésre helyezte a hangsúlyt.

A rendszernek tehát már nem volt szüksége a biztonsági csapatokra a belső ellenzék felszámolásához, a feladatnak ugyanis buzgalommal és nagy odaadással eleget tettek. Az új küldetés – a határőrcsapatokkal együtt – az lett, hogy őrizzék a Romániából lett országméretű börtönt, és megakadályozzanak bármilyen szökési kísérletet.

Az 1968-as prágai tavasz és Csehszlovákia megszállása fordulópontot hozott a román biztonságpolitikában. Nicolae Ceaușescu komolyan tartott egy esetleges szovjet katonai beavatkozástól, de egy Moszkva által támogatott belső államcsínnyel is számolt. A román vezetés ezért a nemzetvédelmi stratégia radikális átalakításába kezdett, amely a biztonsági csapatokat is érintette, a TS visszakerült az állambiztonsági tanács, majd a belügyminisztérium közvetlen felügyelete alá.

Minden zászlóaljat nehézgéppuskás rajokkal, valamint páncéltörő ágyúkkal és rakétákkal szereltek fel, ami egy a reguláris hadsereggel párhuzamosan működő, a pártvezetéshez lojális fegyveres erő létrehozását jelentette.

Az 1972-es 14. számú nemzetvédelmi törvény megfogalmazta az „össznépi védelmi háború” doktrínáját fektette le, a honvédelem szolgálatába állítva a teljes lakosságot és a gazdaságot. A jogszabály a fegyveres erők szerves részeként hivatkozik a TS-re. Háborús helyzetben vagy belső válság esetén az alakulat legfőbb feladata a legfelsőbb pártvezetés – személy szerint Nicolae Ceaușescu – közvetlen fizikai védelme lett, szoros együttműködésben a személyvédelmi V. igazgatósággal és a különleges terrorelhárító egységgel (USLA).

Az 1970-es évek közepére az állományi létszám elérte a 23 ezer főt. A parancsnoki és szakértői réteg egy kiterjedt, sorkatonai tömegbázist irányított. Az alakulat vezetésében a pártvonalhoz feltétlenül hű tábornokokat találni, például Luigi Martiș és Constantin Mleșniță vezérőrnagyokat. 1975-ben a TS-ben 1443 tiszt, 129 tiszti rangú szakállomány, 900 altiszt, 420 polgári alkalmazott, valamint 20 361 tizedes és közkatona szolgált. A különítményen belül ugyanakkor terrorelhárító alegységeket is felállítottak, amelyeket az USLA-val megegyező fegyverzettel és páncélozott járművekkel láttak el a gyors és hatékony városi beavatkozások érdekében.

A Szekuritáté-csapatok történetének alighanem legfontosabb, és az 1989-es a forradalom szempontjából leginkább meghatározó dokumentuma

Az 1987-es brassói munkásfelkelés sokkja után Ceaușescu kijelentette, hogy hasonló zendülés többé nem fordulhat elő, a rendszer elleni bármiféle szervezkedést csírájában kell elfojtani. Az 1988-as parancs lett az a műveleti forgatókönyv, amely alapján az állambiztonsági gépezet 1989 decemberében Temesvártól Bukarestig mozgásba lendült.

A dokumentum 1. cikkelye leszögezi, hogy a belügyminisztérium, a milícia és a Szekuritáté-csapatok kötelesek fenntartani az „operatív helyzet feletti uralmat”, azaz már a kezdeti szakaszban elejét kell venni minden olyan „negatív cselekménynek”, amely megzavarhatná a szocialista rendet és törvényességet. A belügyi állomány tagjait arra kötelezték, hogy szolgálati időn és hivatali kereteken túl is azonnal jelentsenek minden olyan helyzetet, amely „anarchista cselekménnyé” fajulhat.

A 11. cikkely értelmében a Szekuritáté-csapatoknak a milíciával közösen kell biztosítaniuk a rendet, amennyiben pedig a helyzet eldurvul, a megyei parancsnok utasítására bevethetők a hírhedt terrorelhárító alegységek és egyéb speciális beavatkozó erők is. A 14. cikkely feketén-fehéren rögzíti, hogy erőszakkal kell fellépni, ha elégedetlen csoportok megkísérelnek behatolni a párt- és államigazgatási épületekbe, konzulátusokra vagy külföldi képviseletekre, illetve ha „ellenséges külföldi propaganda vagy vallási szekták hatására” rendzavaró, államellenes cselekmények bontakoznak ki.

A direktíva egyértelművé tette, hogy az egységes parancsnokság élén mindenütt a megyei pártbizottság első titkára áll, vagyis a fegyveres erőszak alkalmazásáról nem önálló szakmai rendvédelmi szempontok alapján mérlegeltek, hanem a Kommunista Párt közvetlen politikai akarata volt a mérvadó.

A fellépés sorrendje szintén szigorúan koreografált volt. Első körben a milícia beavatkozó egységei lépnek fel, második lépcsőben a Szekuritáté-csapatok és a terrorelhárító egységek avatkoznak be. Ha a helyzet tarthatatlanná válik, mozgósítják a reguláris hadsereget, legelőször a katonai tiszti iskolák növendékeit, valamint a hazafias gárdákat. Az 1989 decemberében történt atrocitások nem hirtelen fejetlenség, kapkodások eredményei voltak, a fegyveres megtorlás egy előre megírt, patikamérlegen kiszámított pártállami forgatókönyv szerint kezdődött el.

Az 1989. decemberi forradalom során a biztonsági csapatok tehát a 2600-as parancs előírásai szerint vettek részt az utcai tüntetések leverésében Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. A TS rohamalegységei a terrorelhárítókkal teljesen megegyező felszereléssel és járművekkel avatkoztak be, ami az utcai harcokban a két szervezet összekeveredéséhez vezetett. Ceaușescu bukását és kivégzését követően, 1989. december 30-án a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa hivatalosan feloszlatta az állambiztonsági főosztályt.

A több mint húszezer fős fegyveres állományt képviselő biztonsági csapatok kezelése azonban a hadsereg és az új politikai vezetés számára is összetett feladatot jelentett. A személyi állomány és az infrastruktúra felszámolása helyett gyors intézményi átmentés következett. Az 1990. július 5-én kihirdetett 0749. számú kormányhatározat megszüntette a kompromittált állambiztonsági csapatok parancsnoksága elnevezést, és a teljes vagyont, a laktanyákat, a fegyverzetet, valamint az állományt a csendőrcsapatok parancsnokságának alárendeltségébe helyezte át.

Bár a posztkommunista intézményi emlékezet igyekezett az új struktúrát az 1949 előtti királyi csendőrség egyenes ági örököseként feltüntetni, a történeti kutatásokból egyértelműen kiderül, hogy a szervezet valójában az egykori állambiztonsági csapatok személyi és infrastrukturális bázisán született újjá.

A rendszerváltás időszakában a hírszerző szervek szétaprózódásával párhuzamosan az állambiztonsági csapatok is szinte teljes szervezeti épségben vészelték át a politikai fordulatot. Az 1990-es átnevezéssel az alakulat sikeresen legitimálta magát a demokratikus intézményrendszerben, megőrizve infrastruktúráját és személyi kontinuitását az immár modern és demokratikus román rendvédelem keretei között.

Abból kiindulva, hogy az 1989-es forradalom során elkövetett karhatalmi atrocitások büntetőjogi dossziéi máig lezáratlanok, hogy számos bizonyítékot eltüntettek, meghamisítottak, ezért a forradalom leverésében aktívan résztvevő Lucian Pahonțu nemcsak a rendfokozatát és tábornoki nyugdíját nem fogja elveszíteni, hanem a haja szála sem fog görbülni, az államfő nem fogja meneszteni. Elképzelhető, hogy az egykori műveletis valamikor vélhetően személyes okokra hivatkozva visszavonul. Az egész történetben nem Pahonțu lapátra tételének elmaradása a sokatmondó, hanem személyének a rendszerbe történő beágyazása.

Pahonțut annak idején az 1989 előtti rendszer egyik nagy túlélője, Vasile Blaga ajánlott Traian Băsescu figyelmébe. Az a Băsescu, akit hosszú ideig a szekus informátori dossziéjával tartottak sakkban, így engedelmesen végrehajtotta a rendszer óhajait. Történik mindez egy olyan országban, ahol a közélet elsődleges kötőszövete a kölcsönös zsarolhatóság az államszocialista rezsimből átmentett, mundért cserélt struktúrák révén működtetett politikai, gazdasági arénában. A tényfeltáró cikkeket övező tűzijátékokban azért továbbra is gyönyörködhetünk.