„Gyönyörű hely, csak nem rock and rollnak való!”

Réges-régen, egy messzi galaxisban május egyezni voltam Gyergyószentmiklós és a Gyilkos-tó közötti hetesnél. Helyi szlengben a jelzett útszakasz bizonyos kilométerköveinél, – úgy mint a négyes, a már említett hetes, vagy a kilences – majáliskor és egyéb miccsezést feltételező népünnepély alkalmával megteltek a hétvégi házak.

A kertekben miccsbuké keveredett a fenyőillattal, hegyi patakként zubogott a Hargita sör, zenei aláfestésként klasszikus magyar rock szólt. Még visszhangoztak bennem a kilencvenes évek cukormázas eurodance dallamai, de akkorra már túl voltam a bámuláson, a lesésen, a hanyatt esésen, tudtam, mi van, amikor a rock and roll szól, és azt is nagyon jól tudtam, hogy ez örökre fogva tart.

Szóval azon a bizonyos május eleji kora estén, eltelve a földi javak élvezetétől, készülve az éjszakai felvonásra, egyszer csak egy érzelmes billentyűfutam, majd egy karakteres, tiszta, érzelmes, játékos, selymesen erőteljes énekhang ütötte meg a fülem.

A lassú billentyűs intro utáni sodró rifforgia power metálos tekerésbe fordult, majd a bombasztikus refréntől instant hátast dobtam. Mi ez?! Ki ez?! – kérdeztem a házigazdát, aki úgy nézett rám, mint Donald Trump a tanácsadóira, miután lezárta Irán a Hormuzi-szorost. Hát az Utca kövén a Lordtól – értetlenkedett a bajtárs. Vagy 15-ször lement aznap este a dal, igaz, egy idő után már csak én hallgattam, mert mindenki elpárolgott a közelemből.

Gyorsan pótoltam a Lord-béli hiányosságaimat. A szombathelyi zenekar 1972-ben alakult, nevüket a Lord cigimárkáról kapták, és bár évekig teltházas koncerteket adtak, az első nagylemezüket (Big City Lights) csak 1985-ben készíthették el Ausztriában. A dallamos hard rockban utazó együttesre a riffcentrikus himnikus gitártémák, a gyors tempók, és a billentyű-gitár összhangja jellemzők, ami olykor némi progresszivitást is kölcsönöz a daloknak.

Azoknak a melódiáknak, amelyekben tetten érhető a galoppozó Iron Maiden, a sodró Scorpions, az atmoszférateremtő Journey, a korai Def Leppard, vagy a szintén sokszínű Dokken. Számomra mégis egy mára elfeledett és csak a feketeöves dallamrockerek számára sokat jelentő

akik a nyolcvanas évek eleji feltűnésükkor olyan ideális arányérzékkel elegyítették saját zenei hatásaikat a korszellemnek megfelelő súlyossággal, hogy egyik skatulyába sem voltak beilleszthetők. Ha akarom heavy metal, ha akarom AOR–ral díszített melodikus hard rock. Ez a sokarcúság jellemző a Lordra is, amelynek nemcsak az ördögien angyali zeneisége, hanem a jellegzetes szövegvilága is kiemelkedett az amúgy sem gyenge korabeli magyar felhozatalból. Ez utóbbi nem véletlen, hisz a dalszövegeik tekintélyes hányadát Balogh József szombathelyi író és költő jegyezte.

Számomra érthetetlen okból a zenekar csak 2006-ban koncertezett először Erdélyben, a boldog emlékű szejkefürdői Székelyföldi Rockmaratonon, utána két évtizedes csend köszöntött be. Legalábbis nem tudok róla, hogy azóta felléptek volna bárhol is ebben a pátriában, de ha rosszul lennék informálva, kérem, javítsanak ki. Update: egy kedves olvasó jelezte, hogy 2022-ben Székelyudvarhelyen koncerteztek.

Azóta Magyarországon többször láttam a bandát, de mostanra érkezett el az idő, hogy Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is szóljon a Lord rock. Szombaton, a kolozsvári Euphoria Music Hallban csíptem el őket, a szintén magyarországi Road vendégeiként látogattak el a sörgyárba, amelyről korábban megírta Sánta Miriám kolléganőm, hogy a helyet inkább DJ-kre és zárt körű céges partikra szabták. Ezt Pohl Mihály, a Lord frontembere sem gondolta másként, amikor a beköszöntőjében úgy fogalmazott, hogy

Pohl az a figura, akinek valószínűleg akkor is mosolyog a tekintete, ha semmi oka nem lenne a derűre, és ha történetesen nem rockzenész vált volna belőle, hanem mondjuk porszívóügynök, már rég milliomos lenne a megnyerő személyiségének köszönhetően. Az arcáról letörölhetetlen vidámság a szavaiból sem hiányzott, az első sorokban csápoló tinilányokkal és a meglett marcona rockerekkel is finom kézmozdulattal pacsizott le.

Az energia, amivel végigtolta a koncertet, a banda zeneszerzőjét és gitárosát, Erős Attilát is ugyanúgy mozgatta, aki helyszűke lévén a gitárládákon headbengelte végig a koncertet.

– suhant át az agyamon, miközben a két 71 éves legendát néztem.

A doboknál és a vokál-mikrofonnál a születésnapos Világi Zoltán, a kultikus Demonlord egykori zenésze ült, akinek a játéka még keményebb és feszesebb alapokat hozott a zenekarba. Horváth Zsolt billentyűs sem bánt kesztyűs kézzel a hangszereivel, egyedül Apró Károly basszer volt az, aki nem feltétlenül exponálta túl magát a kisméretű színpadon.

Minden zenekarnak megvan a nagybetűs slágere, amivel azonosítják. A Lord esetében ez a Vándor, aminek már a keletkezését is legendák övezik. Van, ahol úgy tartják, hogy a rajongók írták a szövegét, máshol Spielmann Erika van feltüntetve szövegíróként és a Lord egykori billentyűse, Török József dalszerzőként. A Lord táborban ez a szerzemény, amelynek első dallamaira egy emberként térdel le a közönség, és a lírai intró végéig azt is letérdel, aki amúgy nem tervezte, vagy akkor hallotta először a dalt.

Nem véletlen, hogy kultikussá vált, hisz egy olyan emberi archetípust jelenít meg, amelyikkel nagyon könnyű azonosulni. A dal alatt végig a Tarot Bolond-figurája járt az eszembe, az a főhős, aki spontán, bátor és merész, aki megvárja a megfelelő pillanatot, majd elindul az ismeretlenbe, bármi is várjon rá. Batyujában nem cipel sok mindent, csak azt, a múlt tapasztalatait és a tanult leckéket, azokat, amelyek a szellemi úthoz feltétlenül szükségesek.

A szakadék szélére érő Bolond nem fél a zuhanástól, kockázatvállalásra bátorít, az új kezdetek, a lehetőségek iránti nyitottságra.

– vagy azért, mert már megtapasztalta, vagy azért, mert nem meri, nem merte megtapasztalni. A melankolikus, optimista kicsengésű dalban benne van a Lord életérzés kvintesszenciája, aki most ismerkedne a zenekarral, ajánlom, hogy ezzel kezdje.

Az alig egy órás műsorba nem férhetett bele a legnagyobb slágerek fele sem, így maradhatott hiányérzet többekben, de ez a szűk hatvan perc alaposan átmozgatta a testeket, lelkeket – kinek mire volt szükséges az adott pillanatban. Remélem hamarosan önálló koncerttel is újra eljönnek Erdélybe, van ami bepótolni.

A Road és én elkerültük egymást az évek folyamán. A modern rock és a metal dallamos ötvözésében kiteljesedő zenekarra még inkább begyűlt az tömeg. Jó húsz percig együtt éltem a súlyos riffekkel, majd a társaságom cigis tagjaival szellőzni mentem. A beszélgetést gyomorkorgás kísérte, így ennivaló után néztünk, ami a nagyszombati ürességbe álmosodott kolozsvári belvárosban kihívás volt.

A főtérről ismét eltűntek a románok, a szír vendéglőben közel-keleti vendégek vacsoráztak, majd betért egy magyar–román neoprotestáns közösség. Megettem a falafelem, és még mindig dúdoltam magamban – Itthon vagy otthon.