Felszántotta a BT Aréna színpadát DJ Bobo

Úgy 1994 nyarán egyik lakodalomból a másikba voltak hivatalosak a szüleim. Alig tizenegyévesen ennek szerfelett örültem, hisz hajnalig rohangálhattam a táncparketten a korombeli gyerekekkel. A fogócskázás és egyebek mellett rendkívüli lehetőségnek számított, ha a lagziterem közelében diszkó is volt. A tinédzserek kapva-kaptak az alkalmon, és amíg a szüleik nótáztak, addig ők a diszkóban bámészkodva szívták magukba az új zenei trendeket és a cigifüstöt.

Harminc év távlatából én is töredelmesen bevallom, hogy azon a nyáron ellógtam egy jó félórára a lakodalomból, és a Katorzsa diszkóbárban tátottam a szám, hegyeztem a fülem, miután két marok süteményt kicsempésztem a biztonsági embereknek, hogy beengedjenek bámészkodni.

Csak bámultam lestem, majd hanyatt estem, nem tudtam, mi van. Nem, nem a rock and roll szólt, az néhány évvel később talált szíven, és az egy másik történet. A villódzó fények és a táncoló emberkavalkádban hamar elveszettnek éreztem magam, egy adott pillanatban attól tartottam, hogy letaposnak. Ezért visszahúzódtam az egyik csocsóasztal melletti sarokba és onnan vizslattam körbe.

Fotó: Concerte Cluj by Backstage Production

Falusi diszkó lévén sok embert ismertem. Néhány idősebb rokon is feltűnt egy-egy pillanatra, volt, aki felismert, és megkérdezte, iszom-e egy boroskólát. Bor nélkül kértem, és amíg vártam a nedűre, egy nagyon fülbemászó dal ütötte meg a fülemet. A bulizók is nagy ovációval rezonáltak a melódiára, minden kéz a magasban volt, amikor a rövid, ismétlődő szintiriff felcsendült. Aztán megjött a dobalap, majd a jellegzetes, lágy tónusú férfi rapbetét, ami kapcsán rögtön arra gondoltam, hogy ez az ember biztosan mosolyog éneklés közben.

Az álmodozásnak az vetett véget, hogy megpillantottam a tömegben a lakodalmas asztalunknál ülő szomszédot. Felhajtottam a kólát, és a háta mögött slisszoltam is vissza a bálterembe, igyekezvén minél ártatlanabb ábrázatot magamra erőltetni.

Rá következő szombaton nem lagziztunk, de piacnap volt Gyergyószentmiklóson, ahová, ha tehettük, minden héten ellátogattunk. A bejáratnál mindig ott parkolt egy kék kombi Dacia, amelyiknek a motorháztetőjére rongyszőnyeget terítettek, és tele volt az autó illegálisan másolt magnókazettákkal. A hangszórókból mindig az adott kliens által kiszemelt kazetta szólt, minőségellenőrzés gyanánt. Ahol elhaladtunk a Dacia előtt, egyszer csak felcsendült a diszkóban hallott dal.

Megállt bennem az ütő. A szüleim mit sem tudtak a csínytevésemről, és úgy éreztem, ha ők is meghallják a Somebody Dance With Me billentyűfutamait, rögtön lelepleződöm. De a világon senkit sem érdekeltek rajtam kívül a félelmeim, ezért lopva odasandítottam az autó felé, és láttam, amint a pasas visszateszi a tokjába a kazettát. Édesapámra sandítottam, és megkérdeztem, nem vásárolhatnánk-e meg a szalagot? Azért lobbiztam nála, mert ő többször is vásárolt már a kazettás embertől, ismerték egymást. Édesanyám támogatta az ötletet, mert legalább más is fog szólni az autóban, mint a 3+2 és Lagzi Lajcsi.

Így lettem boldog tulajdonosa Dj Bobo Dance With Me albumának, amelyről csak otthon, hosszas silabizálás után tudtam meg, hogy az, mivel a legalább ezerszer újrafénymásolt pixeles borítóból csak nagyítóval lehetett kivenni a szöveget és René Baumann joviális arcát.

Az eurodance műfaja a kilencvenes évek közepén élte a reneszánszát. A house, az italo-disco, a hiphop, majd a 2000-es évek elejétől a trance és a techno elemeinek felhasználásával színesített irányzat legfőbb jellemzője a dallamos, főként női vokál, amelyet egy rapszöveg ölel körül. Az elengedhetetlen szintetizátorhangokat erős basszussal és dallamos hajlításokkal támogatják meg, míg a rapbetétek egyik fő ismertetője, hogy a szavak tekintélyes hányada a rímek kedvéért a –tion szótaggal végződik. Például így:

Az eurodance néhány éves tündöklés után eltűnt a mainstream popzene színpadáról. Az ipari mennyiségben, nyakló nélkül alakuló együttesek orrvérzésig licitáltak egymásra, ami odavezetett, hogy a legtöbb előadóra ma már egy-, kétslágeresként emlékszünk, de azok annyira népszerűek voltak a maguk idejében, hogy ma is kirobbanthatatlanok a retrobulik repertoárjaiból.

Fotó: Concerte Cluj by Backstage Production

A kilencvenes évek közepi diszkóklubok vendégei, a lakodalmak renegátjai és az a generáció, amelyik ezekben az években rázta az eurodance klasszikusaira alkották a kolozsvári BT Arénában tartott DJ Bobo koncert törzsközönségét. DJ Bobo a műfaj azon ritka képviselői közé tartozik, aki sikeresen átmentette magát a 2000-es, 2010-es évekre is, idejekorán felismerve a csúcsra járatott stílus korlátait, és képes volt alkalmazkodni a megváltozott zeneipari környezethez.

Korán érkeztem, így volt időm bámészkodni. A kezdés előtt másfélórával már tömött sorok álltak a beléptetőkapuknál. A feketeöves rajongók DJ Bobo-pólóban feszítettek, ami egész pofás, minimalista dizájnú volt: fehér alapon fekete szöveggel az előadó és a turné. A hideg ellenére mindenki szomjasan érkezhetett, a söröspultok előtt jó tíz percet kellett várakozni, de mindenki jókedvűen, lazán állt egyik lábáról a másikra, így melegítve a későbbi showra.

Még mindig hátra volt egy óra a kezdésig, de a küzdőtéren és a színpad előtti dühöngőben már alig lehetett egy talpalatnyi helyet találni, és az ülőhelyek is rohamos gyorsasággal teltek. Mi mással is szórakoztathatták volna a nagyérdeműt, mit DJ Bobo pályatársaival.

Nagy küzdelem árán sikerült harmadmagammal viszonylag jó helyet találni egy sörcsap közvetlen szomszédságában, és boroskóla ugyan nem volt, de így is minden adott volt az időutazáshoz. A koncert másodpercre pontosan kezdődött, és már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy aki csak a nosztalgia és az eredeti hangszerelés kedvéért tette tiszteletét, az csalódni fog.

Ahogy kigyúltak a fények, a rendezői balon feltűnt a dobfelszerelés, míg a jobboldalon egy gitáros foglalt helyet. Fizimiskára mindketten egy deathcore banda kirobbanthatatlan tagjainak tűntek, és akként is nyomták végig az egész bulit.

Amikor a teret betöltötték a dobgroove-ok, és a mellkasomban éreztem a dobbőrökből áradó lüktetést, amit időnként a torzított gitárharmóniák és -riffek is megtámogattak, elégedetten konstatáltam, hogy a gyerekkori hősöm most sem fog cserbenhagyni, és nem holmi haknival szúrja ki az Evolution-turné utolsó állomása közönségének a szemét.

Némileg formabontó módon a főhős a koncert elején mutatta be az együttest, és semmit sem bízott a véletlenre, mivel egy papírlapról románul olvasta fel az előre megírt szöveget. A hőskorszak óta háromfősre bővült a vokálos szekció. DJ Bobo felesége mellett egy további női és egy férfi vokalista szállította a dallamokat, amelyek mindvégig élőben szólaltak meg. Hogy mennyi volt az autotune és egyéb támogatás, azt meg nem mondom, de ma már ez szerves része a legnagyobb együttesek produkcióinak is.

Fotó: Concerte Cluj by Backstage Production

A híres-nevezetes rapbetéteteket DJ Bobo ugyanolyan minőségben szállította, mint 94 tájékán, és feltett szándékomban volt megszámolni, hogy egy perc alatt hányszor tudja kimondani, hogy „everybody move your feet to the beat”, de a színpadon történtek érdekesebbnek bizonyultak, mint holmi statisztika. A háttérben lévő óriási LED-falon és a színpadon nem mindig ugyanazt lehetett látni, de az illúzió annyira tökéletesnek bizonyult, hogy csak kis időre tűnt fel, hogy a táncosok sokasága nincs is jelen. Bobo ugyan már nem szántja fel a színpadot, mint fénykorában, de 56 évesen több mint tiszteletet parancsoló formában nyomta végig a koncertet.

Változatosság. Ezzel a szóval jellemezhető leginkább a zenei kínálat, és itt nemcsak az élőre szabott és modernizált hangszerelésre gondolok. DJ Bobo rendelkezik akkora életművel, hogy bőven van miből válogatnia, de a közönség tekintélyes része a klasszikusok miatt tette tiszteletét. Ezek el is hangoztak, de nem egy blokkban, hanem ügyes érzékkel váltogatva, és amikor az ember azt gondolta volna, hogy na, most következik a csúcspont, akkor sikerült újabb csavarral meglepni a nagyérdeműt.

Fotó: Concerte Cluj by Backstage Production

Volt ízlésesen rövid dobszóló, gitárszóló, és a gitáros olyan hangokat is előcsalt a hangszeréből, amelyekről az avatottabb fülek számára a Mötley Crüe Kickstart My Heart-ja ugrott be, de volt itt Within Tempation-, Evanescence-, Nightwish-, Pink Floyd-áthallás is, sőt, egy adott ponton indusztriális dark technóba és cyberpunkba is átcsapott a történet, ami végképp megsüvegelte a hangszeres szekció teljesítményét.

A mindig jókedvű és mosolygós főhősnek nem kellett sok, hogy kenyérre kenje a közönségét, de a vokalisták is szemmel láthatóan jelen voltak és élték a bulit. A Let The Dream Come True közben és után kitört az őrület. Na, nem pogózni kezdett a közönség, hanem az ülőhelyeken is állva tomboltak, majd percekig skandálták a főhős nevét, amit szemmel láthatóan megilletődve fogadtak az előadók, és egy ideig némán mosolyogva, integetve sütkéreztek a megérdemelt népszerűségben.

Mivel jómagam a true DJ Bobo-fanok táborát erősítem, így annyira nem ütött szíven az utolsók között felcsendülő Chihuahua, de annak is köszönheti az előadó, hogy képes volt új rajongókat is toborozni az aranykorszak után.

Nevető, egymással összekacsintó emberek, önfeledt jókedv, és kézzel tapintható energia. Ennél többet nem várható el egy könnyűzenei előadástól. A DJ Bobo által prezentált show minden elemében profi, világszínvonalú volt, a kifelé áramló tömegben többen is ezt ecsetelték. Két óra önfeledt szórakozás, hiteles, sokat megélt előadókkal, akiken látszott, hogy még mindig élvezik a showbizniszt. Engem is megvettek kilóra, és most is ugyanúgy élveztem minden pillanatát, mint egykor a Katorzsa diszkóban.

Fotó: Concerte Cluj by Backstage Production

Az aréna előtt sétálva várakoztam a társaimra, mivel még a tömeg előtt kijuttam. A ködben egyszer csak feltűnt egy fülig érő mosolyú figura, aki háromszéki akcentussal lazán hozzám szólt magyarul: „Most jöttél? Már vége van!”