Arad, a bájosan épülő-omló monarchikus város (FOTÓK)

Egy költészeti fesztivál kapcsán utaztam Aradra. Mi tagadás, mocorgott bennem csipetnyi röstelkedés. Ugyanis életemben nem voltam Aradon. Járni jártam, átutazóban. De az efféle „átutazás” olyan, mint amikor légpuskával telibe találunk egy céltáblaként szolgáló üvegpalackot. A siker megvan, hiszen pontot ér a lövés, viszont a tárgyból csak szilánkok maradnak. Egy város akkor kezdi megmutatni magát, ha sikerül felvennünk a ritmusát. És itt nem a benne élő emberek nyüzsgésére vagy épp andalgására gondolok. Az utcák kottáira, az épületek dallamára, az egymás után következő kapuk, ablakok ritmusára. Szóval, ilyen értelemben most voltam először Aradon. És megvallom: egy csapásra meghódított.

A szállodaszobámból ilyen kilátás nyílt. Pipiskedő törpe tetők mértana, vakolat alól kikukucskáló téglafal, szemben egy impozánsabb épület, benne konditerem. Ahonnan első reggel hatkor dübörögni kezdett a techno meg a pop meg a trap meg a manele. Aztán később egy taxisofőr nevetve kérdezte, tudom-e, milyen negyedben lakom. Megkockáztattam, hogy a volt zsidónegyedről van szó, egy nyíllövésnyire laktam ugyanis a régi zsinagógától. Eh, mondta. A piros lámpásban. A szálloda helyén, ahol lakom, ott is bordélyház állt a régi időkben. Másnap reggel már nem zavart a kondiktatorikus hajnali muzsikás ébresztő. Ántivilági örömhölgyek szellemkoszorújában aludtam édesen.

Az aradi Kultúrpalota (Szántay Lajos egyik főműve) oldalában elfért (hogy ki szúrta ki ezt a csodás helyet neki, el nem tudom képzelni) a palota építését kezdeményező Kölcsey Egyesület emléktáblája. Egy biciklistand és három kuka társaságában.

Három napom volt arra, hogy kisztihandot köszönjek Aradnak. Többre nem futotta. Ha az ember picit is be kíván ágyazódni bármely település szövetébe, valahogy úgy kell viselkednie, mint egy facsemetének, amely csendben, lassan nődögél ott, ahol esélye van. Ehhez viszont idő kell. Ami, tudjuk, kevés van. Ezért megértem például a híres-neves helyszíneket lóhalálában végigfotózó turistákat. És ezért nem indultam azonnal Arad fénypontjaihoz, a Kultúrpalotához, a templomokhoz, az aradi vértanúk szoborcsoportjához. Félreértés ne essék: jelentőségük előtt le a kalappal. Viszont inkább az utcákra voltam kíváncsi, a testté vált térképre. Arad Dunájára, a Marosra. A kapukra, amelyek családtörténetek sokaságára nyílnak-csukódnak, a kifele és befele néző ablakokra, barlangszerű udvarokra, félhomályba burkolózó lépcsőházakra… szóval a részletekre. Amelyekben ott rejlik az egész... ha az embernek sikerül felvennie a város ritmusát.

Az erdős utca. Kétszer is végigballagtam rajta, amíg elhittem, hogy valóban létezik, és nem valami mesébe csöppentem hirtelen.

Az első benyomásom az volt, hogy Aradon – miként az alföldi városokban mindenütt – van levegő. Ellentétben a hegyvidéken vagy völgyek teknőjében épült városokkal. Amire még rátevődik a túlhajtott fejlődés, beépítés mesterséges káosza. Kolozsvárott, ahol élek, egyre gyakrabban kap el a metaforikus légszomj. Hiányzik a tér. Arad viszont úgy tárult elém séta közben, mint egy, ha tetszik, fás legelő. Tágas terek, épületligetek, egy-egy kiemelkedő házóriás. És néha befordultam egy konkrétan erdős utcába. Hogy mikor kapja el a városrendezőket a fafodrászat mániája, például kolozsvári példára, nem tudom. Addig viszont lenyűgöz a zöldje, még ha a kétoldalt sorjázó házak gondozatlanok is.

A Szántay-palota homlokzati részlete. Szántay Lajos Arad ikonikus, ám az impériumváltást követően fokozatosan és nem túl elegánsan ejtett építészének alkotása.

A második alapvető érzésem az volt (Arad központjáról beszélek, a távolabbi negyedekbe sajnos nem jutottam el, tudjuk, az idő...), – már ahol a kommunista gőzhenger és a posztkommunista nyerészkedés nem rondított bele a tájba –, hogy helyenként mintha Budapesten járnék. Egymást követik a három-, esetenként négyemeletes bérházak, egyeseket sikerült felújítani, mások a romlás-omlás különböző szakaszaiban darvadoznak. Az volt az érzésem, hogy Arad állt valamikor a legközelebb a magyar, illetve a monarchikus fővároshoz, különös tekintettel a rengeteg szecessziós épületcsodára. Persze, lehet, tévedek. Viszont a belátható terek határozottan ezt az érzést keltették bennem, főleg, amikor magyarul beszélgettek körülöttem. (A 2011-es népszámlálás adatai szerint akkor Aradon 159 074 lélek élt, közöttük 15 396 magyar, ami 10,5%-ot jelent. A tavalyi eredmények már csak 145 078 lélekről szólnak. Ha viszonyítok a korábbi adatokhoz, a magyar közösség aránya 10% alá esett.)

Ami sok helyen zavart: az a látszólagos esetlegesség, amellyel a városközpontot csinosítják. Semmiféle koncepció nem sejlett fel a látkép mögött: egy felújított műemlék épület, négy omladozó, egy vadiúj bank, egy termopánosított szecessziós bérház és így tovább. Mintha egy gyerek játszogatott volna az építőanyagokkal, úri kedve szerint.

De hadd beszéljenek a továbbiakban a képek. Magukért. A városért. A monarchikus melankóliáért. Amely, ha sok helyen kopottan is, de kitart.

Amit Arad se tudott megúszni: baloldalt egy még romló állapotában is csodaszép szecessziós épület, jobbra egy szocreál tömbház. El lehet töprengeni azon, hogy melyik Dávid és melyik Góliát. És azon is, hogy melyik szebb. Az ízléseken és pofonokon túl. Én megértem a lakógépezetek Le Corbusier-féle elképzelését, miszerint az átlagembernek ilyen és ekkora sorozatgyártott lakás kell, viszont eleve tagadom az átlagember ilyen értelemben vett létét. Mert nincs olyan, hogy sorozatgyártott ember.

Tessék megnézni az említett szecessziós bérház homlokzati részletet. Az átlagember pont ilyen komplex:  a groteszkig feszített vitt szépség (vagy rútság, nézőpont kérdése), a kecsesen körívelő vonalak, légiesnek tűnő oszlopok, egyenesek és szeszélyesen kanyargó görbék elegye. Hogy is férhetne bele egy ilyen lény egy lakógépbe? Persze, a gyakorlati gondolkodás, illetve annak elfajzásai (például a még csak nem is igazi kommunista ideológia) lelkifurdalás nélkül igyekeztek egyneműsíteni az otthont is, az embereket is.

A hajdani Templom, majd Weitzer János utcában (ma Lucian Blaga) emelkedik ez a robusztus, szecessziós kapu, illik a mögötte levő épülethez, amelyben annak idejé a leányiskola működött. A kapu fölött egy emléktáblán akad meg az ember szeme. Ha az ember elolvassa a feliratot (nem könnyű), kiderül, hogy még régebb az aradi rajziskola működött itt, ahol nem kisebb alkotó koptatta a pemzlit, mint Munkácsy Mihály. A felirat a következő: „Arad városunk rajziskolája állott egykor ezen a helyen / abban szerzé művészete kezdő ismereteit / MUNKÁCSY MIHÁLY / hazánk örök dicsőségű képírója / MDCCCLVIII – MDCCCLX / Ennek emlékezetét örökítette meg az Aradi Nemzeti Szövetség / 1902.”

Ez egy olyan részlet, amely zavarba ejti az arra járót, de valamiféle szertelen egyensúlyra is utal, már ami a fenti látható figurák kiválasztását illeti. Egy aradi könyvesbolt homlokzatán békésen megfér egymás mellett Donald Trump (és a trumpizmus), Soros György (és a sorosizmus), persze, azért elválasztja őket egy úr, bizonyos Dan David (más néven Daniel David Goldenthal), a bukaresti születésű zsidó feltaláló és üzletember, az automata fotósarok atyja. Talán utal ez a kép az aradi (partiumi, határmenti) gondolkodásmód nyitottságára, talán nem. De mindenképp frivolan bájos.

Sétám során rábukkantam a csinos fatornáccal ellátott aradi kertmozira. Múlt század eleji nyárilakok, elegáns fürdőépületek hangulatát idézi. Csak éppen zárva van. Mert, mint a bejáraton díszelgő papír üzeni, nem felel meg a törvény által előírt tűzrendészeti követelményeknek. Milyen kár! Ha megfelelne, kertmoziba is lehetne járni Aradon. Barangolásaim során ráakadtam egy másik mozgóképszínházra is, az egyik szecessziós palotában (már nem) működő Stúdió Mozira. Az is áldozatul esett az elmúlt évtizedek mozicidiumának. Aradon ma csak egy mozi működik: a mallban, hol máshol.

Egy helyütt furcsa dologra lettem figyelmes. Az utcán tömbházak sorakoztak egymás mellett. Ám mögülük kiemelkedett egy téglatorony, mint naplementében ázó óriás Héraklész-oszlop. Sok helyen (érthető módon) zárják az utcai kapukat a lakók. Ez a kapu azonban nyitva volt. És a tömbház udvarán ott állt ez a lenyűgöző alakzat, teljesen értelmetlenül. Mi a fenének kell ide egy ilyen torony? Szerencsémre épp akkor érkezett az egyik lakó. Megkérdeztem, mi a titka az udvari toronynak. Nevetett: eh, lebontatnánk, de tilos. Műemlék. Fürdő állt itt valamikor. Nevettem én is. Ilyen groteszk egymásra rakódását a koroknak életemben nem láttam.

Ha nyitott (vagy nyitható) kaput találtam, bementem, körbejártam a lépcsőházat, udvart. És ahol a gondos (vagy szerencsés) tulajdonosoknak sikerült tataroztatni az épületet, valóban szemkápráztató belső terekre találhat az ember. És az aradiak nem is szólnak, hogy mit keresel itt, eridj innen, mint például a kolozsváriak. Elbeszélgettünk, elmondták, milyen sokba került, a város is segített, de csak keveset, a homlkozat felújításánál. (Na de Arad városa legalább besegít, Kolozsvárral ellentétben, ahol csak bünteti a Hivatal a központi adófizetőt, ha nem újíttatja fel időben a homlokzatot. A városi tulajdonban levő házak természetesen kivételt képeznek. Okos egy város Kolozsvár.)

Egy díszes aradi kapu kitolt szemén át belátni az udvarra, ahol építkezés készül. Ide nem tudtam bemenni. Csak néztem az ovális keretbe helyezett csendéletet, eszembe jutott Szindbád, a vörös postakocsi, Rezeda Kázmér szép élete meg a többiek. Megjegyzem: Arad a csodakapuk városa. Több tucatnyi kapugyöngyszemről készítettem fotót, remélem, valakik (tulajdonosok, műemlékvédők, helyi adminisztráció) megvédik őket jó kapuőrként, mert egyes helyeken már láttam, hogy a szecessziós épülethez pléhkaput rendelt az új gazda.

Kimentem a Maros-partra, elnéztem a megduzzadt folyó hömpölygő bájait (a Marost igazán csak afféle nagyobb patakként ismertem eddig, Gyergyóremetéről), a városlakóvá vedlett szürke gémeket, bakcsókat, no meg az egyik parton heverő Dacia-roncsot, amely békésen rozsdásodott az aradi várral átellenben, mely várat olyan jól elfoglalta a román hadsereg, hogy talán sose lehet onnan kivakarni.

Sétáim közben újra meg újra szemembe ötlött egy fa. Amely nem valami parkban, járdán nőtt, hanem az egyik romos ház tetején. Ja, sok helyen bármikor a fejünkre eshet a vakolat, vannak is ilyen értelmű veszélyre figyelmeztető táblácskák. A többi az arra járó polgár dolga. Na de a fára visszatérve: nem, nem ott lenne a helye. Csak hát odafújta a szél. És szépen, a maga ritmusát követve gyökeret eresztett, nődögélt, egész formás kis fácska lett. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, mi kell ahhoz, hogy egy várost akárcsak picit is megismerjen az ember. Lassuljon le, verjen kis gyökeret, nője be a teret, figyelje meg a részletekben rejlő egészet. És akkor talán ráérezhet arra a hosszan kitartott pillanatra, amelynek műve ez esetben: Aradot megszeretni.