A turkáló, a mekis kaja meg a cannes-i vörös szőnyeg esete

A Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál nekem itthon, egy kolozsvári turkálóban kezdődik, ahol pár száz, esetleg pár tíz lejért megveszek néhány pár száz, ne adjisten pár ezer eurós gálaruhát, ami amúgy nem is lenne kötelező viselet – de erről majd később. Majd következik a csomagolás a fapados repülő fedélzetére ingyen felvihető poggyászba. Rutinosként, na meg ilyen-olyan netes videókból tanult trükköknek köszönhetően (tekerek, nem hajtogatok) a 40 x 30 x 20 centiméteres hátizsákba bele tudok gyömöszölni hét elegáns ruhát, 2-3 cserecipőt (magas sarkút is), néhány laza öltözéket, egy laptopot és egy könyvet is.

Negyedszer fordultam meg a világ legrangosabb, legfényűzőbb és legrongyrázóbb fesztiválján,

a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol – azonnal az elején leszögezem – nagyon jó filmeket láttam. Na meg nagyon szép ruhákat, nagyon nagy sztárokat, nagyon drága ételeket. De nem, nem láttam Johnny Depp sárgás, romladozó fogait (ez volt az idei kiadás bréking nyúza), egyrészt azért, mert nem láttam őt, másfelől, ha láttam volna, sem lett volna lehetőségem, hogy annyira közel legyek hozzá, hogy ilyen részleteket lássak. Cannes (rövidítsük így a fesztivál hangzatos nevét) – sokak elképzelésével ellentétben – nem arról szól, hogy az odalátogató turista vagy akár a fesztiválra akkreditációt kapott újságíró lépten-nyomon sztárokba botlik.

A rendszerint késésekkel operáló Wizzair légitársaság gépe Nizza repterén landol, ahonnan busszal vagy vonattal lehet eljutni a fesztivál helyszínére. Nizza egyébként egy szép, hangulatos város: van annak egy varázsa, hogy minden felüljáró alatt román hajléktalanokba botlik az ember, sőt annak is, amikor éjjel kettőkor a shaormás előtt sorban állva, az emberfiát, bocsánat lányát, részeg román honfitársak kezdik zaklatni, az arab/közel-keleti árus kedvesen megvédi, beinvitálja, hogy, amíg az ételre várakozik, üljön csak le a konyha szélén, ahol biztonságban lesz.

Cannes bájosabb, mint Nizza, de ebből a bájból nagyon nehéz bármit is megsejteni a filmfesztivál idején, a hömpölygő tömeg „elfedi” a dél-francia városkákra jellemző idillt. Cannes elegáns és drága, így a szálláskeresés komoly kihívás lehet egy újságíró számára. Hogy mennyire drága? Lehet Airbnb-s apartmant – szigorúan egy szobást – bérelni egy éjszakára egy főnek tízezer euróért, de ha valakinek kisebb a büdzséje, találhat nyolcágyas hosztelszobában fekvőhelyet ágynemű nélkül napi 120 euróért. Persze, kis szerencsével és kitartással elfogadhatóbb ajánlatokra is lehet bukkanni, de tény, hogy a szálláskeresés felér egy vadászattal. És a szállásvadászat csak bemelegítés, ugyanis a fesztivál előtt négy nappal megkezdődik a jegyvadászat: minden nap hajnali hétkor nyílik az online rendszer, és azok, akiknek van akkreditációjuk, azaz újságírók, filmes szakemberek megpróbálnak helyet foglalni a négy nappal későbbi vetítésekre, melyek tucatnyi helyszínen zajlanak. Komolyan mondom, hogy hét óra öt perckor már egyetlen megmaradt jegy sincs. A következő fázis a reménykedés, hogy a négy nap folyamán visszamondanak néhányat.

Személy szerint nem panaszkodhatom, az idei fesztiválon összejött napi négy film, így az egy hét alatt közel harminc alkotást láttam. De ennek ára van: az egyik teremből rohantam a másikba, az egyik sort álltam a másik után, s bár elsétáltam nem messze Natalie Portmantól és Julianne Moore-ól, három sorral Aki Kaurismäki előtt ültem, de nem volt időm a vörös szőnyeg előtti kordon mögött – ahova csak biztonsági ellenőrzés után lehet bejutni – várni, lesni, hogy a lefeketített autókból ki száll ki.

Hogyan is zajlik egy nap Cannes-ban?

Valahogy így (május 25. – vasárnap):

6.55 Csenget az ébresztőm. Felnyitom a laptopot, hogy az előre megnyitott böngésző ablakokra egészen 7.00-ig folyamatosan frissítsek. Félálomban nyomkodom a gombokat.

7.05 Szomorúan konstatálom, hogy a beszélgetésre Tarantinóval nem szereztem jegyet, de örülök, hogy az új Wim Wenders film bemutatójára sikerült. Úgy döntök, hogy még alszom egy keveset, mert előző éjjel kettőig néztem filmet, három után feküdtem le.

8.30 Ismét csenget az ébresztőm. Amíg kávézgatok, összeírom az előző napi filmekről a benyomásaimat, megírok egy fél cikket, majd elsietek a boltba, hogy legyen a szállásomon némi ételem, pár söröm – időben kell alkoholt venni Franciaországban, este tíz után az üzletekben nem lehet. Hazasietek, felveszem az egyik kimérten elegáns ruhám. A cannes-i filmfesztiválon a napi 60-70 vetítés közül mindössze 2-3 „vörös szőnyeges”, csak azokra kötelező az elegáns viselet: nőknek nagyestélyi vagy koktélruha, férfiaknak frakk (esetleg öltöny), ennek ellenére szinte mindenki „kitesz magáért”, felveszi azt, amit az év 350 napján „nincs ahova” és kicsit villog (főleg a nők).

10.00 Kapkodva hagyom el a szállásomat, egy harmadik emeleti garzont, a nagymamámtól megörökölt csipke ruhámban. 11-től nézek filmet, de félre oda kell érnem, és közben még egy pékséget is útba akarok ejteni: a legendás francia péksütemények tényleg ódákat érdemelnek. A fesztiválpalota előtti téren megmosolygom a magyar hajléktalanokat, akiket mindennap látok, épp hangosan anyáznak. Áhhh, egy kis hazai – dobban meg a szívem.

10.30 Mutatom a nyakbaakasztós badgemet. Majd a jegyemet. Megint a badgemet, most le is pittyentik. Megint a jegyemet. Most a táskámat, a belsejét. Megint a jegyemet. És megint. Bent vagyok (ezt naponta legalább négyszer-ötször eljátszom).

13.30 Egy két és fél órás film után lépek ki a napfényre. Ellenőrzöm, hogy nem szabadultak-e fel helyek valamelyik általam áhított filmre, megiszom egy ingyen kávét a fesztiválpalotában és sietek is tovább. A sajtóvetítésekre jó hamarább érkezni, nagy a tolakodás, nehéz jó helyet kapni.

13.00 Tökéletes helyen várom a film kezdetét egy Hemingway-novellát olvasva – ugyanis képes voltam betuszkolni egy könyvet a retikülömbe.

17.00 Enni megint nincs időm, a sajtószobába ülök be húsz percre írni néhány sort, majd rohanok sorban állni.

19.30 Végre egy kis felszusszanás. Az újságírók teraszán kinézek a jachtokkal teli kikötőre, iszom egy ingyen sört, majd elhagyom a fesztiválpalotát. Elsétálok a vörös szőnyeg felé, hátha látok egy-két sztárt (tudom, azt kérdezgeti majd otthon mindenki, hogy kit láttam). Kivételesen van időm vacsorázni: lehet meki (McDonald’s), esetleg kínai vagy valami ínyencség egy vendéglő teraszán. Az osztriga, esetleg a békacomb vagy a csiga tizenegynéhány euróért mondhatni „rendben” van, de jaj annak, aki kér mellé egy pohár bort, amiből egyes helyeken a legolcsóbb 16 euró.

21.30 Ismét sorban állok, közben a telefonomon a jegyeket lesem – vadászok.

00.30 Vége a mára betervezett utolsó filmnek. Épp szeretném felvágni az ereimet a látottak után, de mivel „otthon” van enni- és innivaló, inkább hazaindulok. Csupán 15 percre lakom a fesztiválpalotától, de az 5 perces „sugáron” túl a város egy másik arca tárul elém: francia rap szól, fű szaga terjeng a levegőben, eltűntek az estélyik és a frakkok.

1:30 Befejezem a reggel elkezdett cikkem, olvasok kicsit a másnap rám váró filmekről, alkotóikról, majd beállítom az ébresztőmet 6.55-re.

Unalmasan hangzik? Pedig nem az.

Több mint egy hete ért véget a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, de még mindenki azt kérdezgeti, hogy kit, kiket láttam. Pedig az a lényeg, hogy mit, miket. Egész jó, jó és nagyon jó filmeket, amelyeknek képei azóta is bevillannak reggelente, napközben, esténként. Megfordultam a vörös szőnyegen is, díszvetítésen, magas sarkúban, kisestélyiben. Felsiettem a lépcsőn, nem hagyták, hogy szelfit készítsek, s a Lumière Színház karzatán – ahol olyan szűk a hely, hogy nem fért a lábam – egészen a film kezdetéig olvasgattam egy novellát. A film jó volt. A fesztivál is jó, csak nagyon másért, mint, amit a nagyközönség képzel róla.