Legyünk méltányosak Temesvár polgármesterével manele-ügyben: az irány igenis jó

Általános és elvi szempontból valószínűleg igazuk van azoknak – köztük kollégáimnak  is –, akik karikírozva kritizálják Nicolae Robu temesvári polgármester miccs- és manele-purgáló rendeletét. Hiszen mindig van valami komikus abban, amikor egy politikus népnevelői tevékenységre ragadtatja magát; és az is kérdés, jogi értelemben meddig terjed egy polgármester vagy egy önkormányzat hatásköre ilyen ügyekben. Csakhogy. Ezt a polgármesteri verdiktet nem lehet vizsgálni a kontextus figyelembevétele nélkül. Évek óta nem jártam Temesváron, de igyekszem figyelemmel követni a sorsát, már csak származásom okán is – bánsági vagyok, Lugoson születtem –, és azt gondolom, hogy ezt az ügyet azon folyamatok valamelyes ismeretében érdemes értelmezni, amelyek a Bánságban végbementek az elmúlt néhány évtizedben. Anélkül, hogy szociológiai elemzésekbe bocsátkoznék: gyerekkoromban a bánsági városok még őrizték valamennyire polgári, monarchiás patinájukat, a nyelvi és etnokulturális sokféleség, minden ellenkező politikai-hatalmi törekvés dacára, jelen volt; nagy- és dédszüleim nemzedéke körében gyakorinak számított, hogy legalább alapfokon beszélték egymás nyelvét; Temesvár mint a Bánság centruma a román, a magyar, a német, a szerb kultúra metszéspontjában feküdt, és ez határozta meg karakterét. Ebből, legalábbis mentalitás tekintetében – az el- és bevándorlás, a hatalmi szóval vezényelt betelepítések, a felgyorsult asszimiláció miatt – mára szinte semmi nem maradt. A „manele” és a „miccs” ebben a kontextusban nem pusztán egy zenei műfajt, illetve egy ételfajtát jelent, hanem szimbolikus jelölője annak a folyamatnak, ahogyan a Bánság arculata, nagyjából fél évszázad alatt, jelentősen megváltozott. Annak a folyamatnak, amelynek során a régió Közép-Európából délebbre „csúszott”: a Balkán felé. Félreértések eloszlatása végett: én lennék az utolsó, aki kétségbe vonja a Balkán kulturális gazdagságát – a maga „természetes környezetében”. Magyarán, nem mindegy, hogy Craiován vagy Temesváron akarjuk-e kitiltani a manelét a közterekről. Egykori botrányos megszólalásában erre utalt a neves karikaturista, Ștefan Popa Popa’s is az „oltenizáció” fogalmával, bár sarkítva és indokolatlanul bántó hangnemben, de a lényeget tekintve helyesen. Szeretném azt hinni, hogy Nicolae Robu nem személyes ízléspreferenciáinak érvényesítése végett ment neki a manelének és mindannak, ami kulturálisan hozzá kapcsolódik, és még csak nem is egyfajta eltartott kisujjú elitizmusból, hanem – amint kifejti tisztázó bejegyzésében – Temesvár „csodálatos tereinek és parkjainak” (egyszóval: a város hagyományos arculatának) védelme vezérli, főként az európai kulturális fővárosi státus küszöbén. Amivel nem tudnék vitatkozni. Az irány jó, az eszközökön még lehet csiszolni. Ha máris nem túl késő.