Mindenki hagyja békén Vida Gábort! Avagy az ideológiák fölöttébb káros voltáról

Olvastam a Vida Gábor-interjút a Transtelexen. Gábor megint jól odamondta, gondoltam.

Még örültem is neki, hogy jól odamondta – nyilván nem értettem egyet vele mindenben, de ez most tkp. mellékes –, mert egyre több mindent elhallgatunk.

Manapság csak panelekben szabad gondolkodni (nem a panellakásokra gondolok), csak a jól meghatározott ideológiák mentén szabad bármit is gondolni, mondani a megfelelő oldal aktuális álláspontja szerint.

Független sajtó is azért nincsen többek között – aki mást mond, az hazudik –, mert ebben a végletekig szétideologizált gondolatháborúban már nem lehet semmit sem mondani vagy állítani, mindig csak a másiknak ellentmondani, ellentartani lehet. (Példaként ott van a BBC-botrány, az a történet gyönyörűen elmondja, hogy azoknál a médiumoknál is végképp elveszett a függetlenség és főleg az objektivitás, amelyek folyton ezzel döngetik a beesett mellüket.)

Nyilván adja magát az eleve téves feltevés, hogy a független sajtó az, amit nem a politikum, nem politikai pártok fizetnek, hanem egyéb forrásokat használ föl (vö.: fel, csak fellengzősebben). Azok a sajtótermékek magyar nyelvterületen, amelyeket az aktuális politikai elit jelenleg nem támogat, alapvetően baloldalinak vallják magukat, holott az „ellentábor” nem egyöntetűen jobboldali, csak hát a sajátos erdélyi kisebbségi viszonyokban függetlennek lenni meglehetősen kivitelezhetetlen vállalkozás – erről különben Vida is beszél az interjúban.

(Azokról már ne is beszéljünk, akik – akár újságírók, akár nem – sem jobb-, sem baloldalinak nem szívesen vallják magukat, mert már egyik véglettel sem tudnak régóta azonosulni.)

Az úgynevezett baloldali médiumok nyilván igyekeznek minél inkább ellentmondani az úgynevezett jobboldali médiának. Ebbéli igyekezetükben, sok esetben (egyre gyakrabban) pusztán a saját elveiknek (ideológia ugye) és a saját olvasói elvárásaiknak való megfelelési kényszerből ők sem tudnak objektívek maradni, így persze függetlenek sem, hanem, mivel folyamatosan, újra és újra meg kell erősíteniük az olvasóikat a saját világnézetük helyességében,

Ez persze némiképp érthető, hiszen eleve egy olyan elcsellózott világban élünk, ahol mindenki csak a saját hangját szereti hallgatni, a saját világszemléletét fogadja el egyedüli igazként, aki pedig mást mond az automatikusan hazug, undorító fráter, és ha lehet ne is éljen.

(Még egyszer: az most nem lényeges, hogy azok a saját gondolatok mennyire helytállóak.)

Egyes fölháborodott (vö.: felháborodott, csak fellengzősebben), kioktató és meglehetősen pökhendi kommentárokat és Facebook-kommenteket olvasva pedig eléggé meghökken még az ebbe az elcsellózott, sajátosan magyar (és azon belül még sajátosabban erdélyi) ideológiai cicaharcba beleszokott – és belefáradt – sajtómunkás is.

Különösen megütött az a komment, amelyben egy „ugyanazon oldali” újságíró meglehetősen ingerült hangnemben felkérdezi az interjú készítőjét, hogy mégis hogy hagyhatta, hogy „így maradjanak mondatok” – amelyek szerinte leegyszerűsítők és sarkítók –, „miért hagyta annyiban”. Ezen a ponton fölmerül (felmerül) a kérdés: az úgynevezett objektív sajtónak az a dolga, hogy addig manipulálja az interjúalanyt, amíg azt nem mondja, amit ki akarnak csikarni belőle? A Helyes Dolgot, ami ideológiailag jól meg van alapozva? Nem annyi lenne a dolga, hogy teret adjon az interjúalanynak, hogy az egyszerűen elmondja, amit őszintén gondol?

És persze megint föl- és felmerül abban a sok ideológiai katyvaszban (az interjúval kapcsolatos kommentárokra gondolok) az irodalom kvázi pedagógiai, népnevelő, tehát végső soron ideológiai feladata, tétje és szerepe, amitől engem speciel – gyakorló költőként, íróként – kiver a jeges veríték. Amikor ilyeneket hallok, meg olyanokat, hogy az írónak márpedig kötelessége „etikai nézőpontból” megírnia ezt meg amazt, akkor egy-egy futó pillanatra biztosra veszem, hogy a járvány óta eltelt öt év mindenkinek az agyára ment, mindenki megbolondult.

(valami hasonlót próbáltam már korábban is megfogalmazni, kevés sikerrel), meg a szezont a fazonnal. Összekeverünk lassan mindent mindennel. Az ideológiák és a puszta gyűlölet jegyében.

És ez nincs rendjén.

Hagyjuk az íróinkat, hogy írják a könyveiket a maguk belső iránytűje szerint! Ne várjunk el tőlük társadalommérnöki szerepet még az interjúkban sem, nemhogy a könyvekben.

A társadalom változik a maga lassú, komótos módján. Nem mindig jó irányba, de változik, alakul. Az író csak megfigyeli, és a maga eszközei, képességi szerint leírja, dokumentálja, amit lát (nem moralizál fölötte!), de nem tud (és akinek kicsit is benőtt a feje lágya, nem is akar) aktívan beleszólni a dolgok alakulásába.

Aki gyorsan és alapjaiban akarja megváltoztatni a társadalmat, csak azért mert neki nem tetszik, ahogy aktuálisan kinéz, az vegye számításba, hogy azt vér nélkül nem lehet.

Az ideológiákról meg csak annyit: bánjunk csínján velük, mert nem egyszer vezettek már katasztrófához.