Mit adtak nekünk a bevásárlókozpontok?

Nemrég egy kolozsvári bevásárlóközpontból kellett átvennem néhány csomagot. Tíz órakor nyitott a helyiség, előtte egy órával már úton voltam. Várakozásaimmal ellentétben nyoma sem volt a hétköznap reggeli fullasztó dugó utórezgéseinek, kimondottan élveztem az odautat. A máskor, csúcsidőben zsúfolásig teli föld alatti parkolóban fújt a szél. Olyan soha nem látott tágas terek nyíltak, hogy már a zár kattanásától is hideglelést kapó klausztrofóbiásoknak is bátran ajánlottam volna azt a föld alatti sétát.

Jóval idő előtt érkeztem, ezért bementem a plázába, abba a komplexumba, amely a posztmodern kornak ugyanolyan szimbóluma, mint a középkori polgár számára a gótikus katedrális, vagy az ipari forradalom emberének a gyár. A korai óra miatt a csillogó, fényekben pompázó monumentális beltér akkor ébredezett készenléti állapotából. Mint az elgémberedett fegyveres őrszem, akinek az ujja a hosszú éjszaka után is biztosan áll a géppuska ravaszán.

Az üzlethelyiségekben az utolsó simításokat végezték a tíz órai nyitás előtt, a kávézókban már növekedett a forgalom. Volt, aki egyedül, mások többedmagukkal kortyolgatták a feketéjüket, és ez az önmagába zárt világ, a dolgozóival és a látogatóival együtt hozzákezdett,

Én sem jelentettem kivételt. Sietve indultam el otthonról, az autóban kezdtem összeszedni az éjszakai álmok kuszaságában rekedt személyiségem, és a magát minden tekintetben emberközpontú univerzumnak tartó, az időtlenség és biztonság illúzióját sugalló bevásárlóközpontban folytattam a folyamatot.

Nem szeretem a kávét, különösebb reggeli rituáléim sincsenek, de a tegnapi és a mai énem közötti első kapcsot az ablakon való kitekintés jelenti. A hálószoba egy jól meghatározható pontjáról belátható a kis zsákutca. A szemben álló lakatlan ház töredezett cserepeinek megszokott rendje azt sugallja, az öntudatlan éjszaka után újra beköszönt a tudatos nappali lét. Sietős lévén az ébredés, elmaradt a réveteg szemlélődés, amit a plázában pótoltam, jóval hosszabban.

A legtöbb korai látogató lopva vagy nyíltan, de megnézte magát a kirakatüvegekben, a tükrökben, vagy a mobiltelefonok szelfikamerájában. Azt ugyan nem tudom, hogy ki mennyire tartotta kíméletesnek vagy kíméletlennek a sima, jó fényvisszaverő, görbült vagy sík felületeken keletkező képet, de azt jól illusztrálta, hogy mi, emberek már csak olyanok vagyunk, hogy ha különböző szinteken és mértékben is, de törődünk magunkkal.

Nem új dologról van szó, hisz már a barlanglakó vagy a szavannákon élő őseink is adtak az önmagukkal való kezdetleges törődésre, ami aztán sok idő múlva, a filozófia színre lépésével már erkölcsi gyakorlattá nemesedett, és elsősorban elmélyült, odaadó öngondoskodást, az erényeket szem előtt tartó önmegismerést jelentett akárcsak annak későbbi, vallásos változatai is. Az egész emberi történelmen végigvonul ez a belső késztetés, annak minden szélsőségével együtt, hisz például a reneszánsz emberközpontúság és az azzal szembeni aszkéta megközelítések is az ember önmagával való törődésének két aspektusát testesítik meg.

Míg az ógörögök az erények felől közelítettek önmaguk szigorú vizsgálatához, intellektuális és morális gyakorlatok, ha úgy tetszik munka révén, addig korunk embere levetkőzte, messzire taszította magától a morális szempontokat, vagy legalábbis nem azokat tartja meghatározónak, és inkább semlegesként tekint rájuk. Azaz inkább kiteljesedni akarunk. Építjük a testünket, a személyiségünket, a folyamatos formálódás állapotában létezünk. Ez ugyan a korábbi korokban, a már említett reneszánszban is tetten érhető volt, de napjaink fogyasztói társadalmában vált minden eddiginél meghatározóbb életvezetési praktikává.

Korábban a reggeli imával ébredtünk, és az esti imával tértünk nyugovóra, ma a telefonunkkal kelünk és fekszünk, egyre távolabb áll tőlünk a filozófiai indíttatáson és/vagy a vallásos szellemiségen alapuló szigorú önvizsgálat. Az önmagunkkal való foglalatoskodás ma a kényelem és a hedonizmus szempontjait tartja mindenek felettinek. A transzcendens keretek között élő embernek voltak eszközei önmaga helyének megtalálására, élete kiteljesítésére. Ma a keretek hiányából, vagy más nézőpontból az önáltatásból felébredő ember kozmikus magányából fakadó szorongás ott lapul minden személyes és kollektív identitás(újra)építés legmélyén.

Persze a jelenlegi átmeneti, két világ közötti rekedtség állapota nem feltétlenül jelenti azt, hogy kudarcot vallottunk. Elképzelhető, hogy megszabadulva a korábbi korok hamisnak tartott bizonyosságaitól, a bizonytalanságok korában, a technológiai paradigmaváltás korában teljesedhet ki hitelesen az ember. Ahogyan az sem zárható, hogy a meghaladott, vagy annak vélt transzcendencia újul meg és ad olyan válaszokat, amelyekkel sokan azonosulni tudnak.

Innen nézve máris érthetőbb, hogy miért annyira népszerűek az ismeretlen, bizonytalan, sötét és kegyetlen külvilág veszélyeivel szembeni pólusként is értelmezhető plázák. Hisz azokat mi építettük magunknak, mi vagyunk az alkotók és a működtetők, mi leheltünk beléjük életet, és mi tartjuk a folyamatos teremtés állapotában.

Egy olyan szakrálissá nemesedett profán térről van szó, ahová télen jó bemenni, ha nem másért, hát melegedni, nyáron pedig hűsölni. A plázában örökké süt a nap, boldog emberekkel találkozhatunk, és mindenki ismeretlenül ismerős. Tisztaság van, ragyogás és béke. Még akkor is, ha összeveszünk a bevásárláson, hisz kiengesztelődünk egy tea, egy kávé, vagy egy csoki társaságában. A plázában megáll az idő, mindig van, ami leköti a figyelmünket, órákra is, de kortalannak,

Akárcsak egykor a katedrálisok, a plázák is megváltást ígérnek. Ahol sokszor céltalanul, de ünnepélyesen elsétálunk a fényes kirakatok előtt, vallásos áhítattal tisztelve a logókat és márkákat, majd a próbafülkébe lépve levetjük a régi ruháinkat, és az újakat magunkra öltve, tükörbe nézve, megtisztulva léphetünk ki onnan. A katedrálisok eszkatologikus, túlvilági megváltást festettek fel, a plázák azonnali, folyamatos megváltást ígérnek, csak be kell lépni a földi örökkévalóság kapuján.

A párhuzammal nem az a szándékom, hogy máglyára vessem a teljes fogyasztói társadalmat, és alágyújtsak az azon belüli emberi kiteljesedésre vonatkozó erőfeszítéseknek, hisz ez a forma is törekszik arra, hogy a maga módján motiváló válaszokat kínáljon az emberi lét olyan releváns, meghatározó kérdéseire, amelyek a korábbi világképünk megrendülése nyomán újult erővel törnek fel. Még akkor is, ha számos megközelítése bevallottan vagy takargatva felületes és illuzórikus.

Találjuk meg, vagy fedezzük fel újra azokat a kereteket, amelyek autentikusan segíthetnek hozzá minket az életünk kiteljesedéséhez, a félelmeinkkel való harcainkhoz, a létteljességünkhöz.

Elszaladt az idő a gondolatokkal, elütötte az óra a tízet. Még gyorsan megnéztem néhány felmérést a romániai plázalátogatási szokásokról. Azt találtam, hogy a pláza nemcsak a bevásárlás, hanem a társadalmi létezés elsődleges terepe. A romániaiak közel fele aktív plázalátogató, ami azt jelenti, hogy hetente legalább egyszer odalátogatnak.

Az átlagos plázalátogatás időtartama 2025-ben jelentősen emelkedett és 3 óra 28 percet tesz ki, ami a 2024-es 142 perchez képest 46 százalékos növekedés. A Z-generáció (18-26 évesek) 66 százaléka heti rendszerességgel látogatja a plázákat, amelyek „sűrített élményt” kínálnak minden társadalmi kategória és korosztály számára. Azt is olvashattam, hogy a bevásárlóközpontba járás nem csak funkcionális vagy pragmatikus, hanem érzelmi élmény is, még ha az azonnali okok praktikusak.

Idáig jutottam az olvasásban, mert égett a körmömre a gyertya. Eltettem a telefonom, megnéztem magam a kirakatban, majd átvettem a csomagokat.