Az ukrajnai magyarok és románok ügye akkor is fontos, ha az AUR karolja fel

Nem tudom, emlékeznek-e még arra a kedves olvasók, amikor – közel másfél évtizede már – Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-es és Funar Gheorghe Nagy-Románia párti szenátor közös törvénytervezetet nyújtott be a verespataki cianidos bányászat ellen. Egy magyar és egy magyarfaló román politikus egy, mindkét nemzeti közösség számára fontos ügy érdekében képes volt félretenni az etnikai és aktuálpolitikai ellentéteket és időleges tűzszünetet hirdetni.

Nem állítom, hogy az akkori eset párhuzamba állítható lenne az AUR fedőnevű diverzionista szekuspárt minapi, RMDSZ-hez való óvatos dörgölőzésével, már csak azért sem, mert a ciántechnológia-ellenes együttműködés egyéni és eseti jellegű volt.

Egyvalamit azonban határozottan állítok: a Simionék pártja által felvetett kérdés, nevezetesen az Ukrajnában élő román és magyar kisebbségiek ügye – hasonlatosan a Verespatak-témához –, nagyon is reális, sürgető probléma.

A kárpátaljai magyarok helyzete elkeserítő. A felgyorsult asszimiláció, az elvándorlás és az agresszív ukrán államnacionalista politika „együttállása” a Kárpát-medence legkiszolgáltatottabb nemzeti közösségévé tette az ottani magyarságot és már néhány évtizeden belül is kétségessé az ottani magyar etnikai-kulturális jelenlétet.

A pandémia előtti években volt alkalmam többször is testközelből szembesülni kárpátaljai nemzettársaink gondjaival, ezekről rendre, több ízben beszámoltam. A helyzet azóta alighanem csak romlott: a kettős állampolgárságra vonatkozó restrikciók, a helyi magyar közösség vezetőinek, intézményeinek hatósági vegzálása, az anyanyelvi oktatás teljes ellehetetlenítése, a represszív nyelvtörvény – a kilátások egyre borúsabbá válnak (itt egy alapos összefoglaló a fejleményekről).

Mindezek a problémák az ukrajnai románokat is sújtják, de ők, ha lehetséges, még rosszabb helyzetben vannak: mert bár számszerűen többen élnek Ukrajnában, mint a magyarok, de az anyaországuk – ellentétben a magyar állammal – teljesen magukra hagyta őket. A román állam ukrajnai románokkal (és, nem mellesleg, általában a határon túli román kisebbségi közösségekkel) kapcsolatos „politikája”, részben a román közélet egyik sarokpontjának számító oroszellenesség miatt, egyenesen szégyenletes (részletek itt).

Ha ezt a helyzetet az ördög teszi szóvá, akkor az ördögnek sajnos igazat kell adnunk.

De miért hagynánk az ördögre?

Az RMDSZ, a fősodratú román politikához hasonlóan, néhány hangzatos nyilatkozatot leszámítva alig foglalkozott a kérdéssel; és ha valaki erre azt mondja, hogy mi is kisebbségiek vagyunk, megvan a magunk baja, a (szerintem) kötelező nemzeti szolidaritás fájó hiánya mellett tájékozatlanságáról is tanúbizonyságot tesz – nem, a kárpátaljaiak sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint mi itt, Erdélyben.

És hogy mit tehetne a romániai magyar politika? Emlékeztetnék arra, hogy az RMDSZ jelenleg kormányerő, és ilyenformán valós befolyással bír Bukarest (kül)politikájára – váljon az északi és keleti határainkon túli románok és magyarok ügyének „nagykövetévé” a kormányzaton és a parlamenti többségen belül.

Szép, közös ügy, amelyben történetesen egyeznek az érdekeink a románokéival – és ez pragmatikus okokból, az erdélyi magyar politikai elit önpozicionálása szempontjából sem utolsó tényező.

Az ördög ugyanis nem alszik, és ahol „piaci rést” lát, elfoglalja. A mainstream politika érzéketlennek bizonyult a járványintézkedésektől sújtott tömegek panaszára – hát jött, felkarolta és a maga képére alakította a témát. Most ismét jelentkezik, egy másik elhanyagolt ügyben, ravaszul, mint a kígyó.

Átengedni ezt a terepet is neki: több mint bűn, hiba.