„Mi miért tartunk itthon ennyi borkánt, Katika?”

Az erdélyi háztartás fontos része a befőttesüveg, rendes nevén a borkán. A tartalom nélküli formára tessenek gondolni, tehát az üres borkánra, mely tárgy a legváratlanabbul felbukkan konyhák és kamrák, pincék és garázsok különböző pontjain. Mit felbukkan: felkocog, felzörög, előgurul, polcokról hull alá váratlanul, hogy alig lehet elkapni, illetve csak úgy van mindenhol, ahol némi hely marad, még a legádázabb kamratakarítás után sem lehet remélni, hogy egy polc betöltetlen része üres maradhat hetekig. Jelenléte, mint felsejlik tehát, igen gyakran eléggé idegesítő, meglehetősen zavarja is a háztartások lakóit, ám

történelmi hagyomány mifelénk, hogy a borkánokat nem lehet kidobni.

Legalábbis mindet semmiképp. Elment nemrégiben a kommunizmust is megért erdélyi háziasszony Amerikába, s elsápadva mesélte az itthoniaknak, hogy ezek a csapodár, pazarló amerikaiak kieszik a csodálatosabbnál csodálatosabb alakzatú, nagyságú és minőségű borkánokból, amit ki kell enni, aztán egyszerűen kidobják (mármint az üveget dobják ki, nem azt, amit megettek). Sok mindent meg lehet bocsátani Amerikának, de azért mindennek van határa. Háziasszonyunk mindig összerezzent, midőn koccant egy újabb üveg a szelektív kukában, és legszívesebben megtöltötte volna ajándékba kapott márkás bőröndjeit e remek darabokkal. Hadd zörögjenek végig a világ légiközlekedési csomópontjain, keltsenek gyanút mord vámosokban, zaklassanak fel csomagszimatoló kutyákat, s jussanak el a fenyőillatú Erdélyországig, annak is egy kicsiny falucskájáig, s a kicsiny falucskának is az omladozó csűrjéig, oda, a régi szuszékba, a többi poros borkán közé.

Mert sosem lehet tudni, hogy mikor kell egy borkán.

És ugye, amikor kell egy borkán, akkor lesz egy borkán. Külső szemlélő – mondjuk, aki lakást vesz, bérel tájainkon, és azzal borkánok tucatjait is megkapja – azt gondolhatná, hogy valamiféle kollektív erdélyi üvegfétis dívik itt, mely a honi néplélek olyan titokzatos vonása, mint mondjuk hatalmas szenvedések közepette kanalazni a csodás húslevest. Igaz, ha jobban belegondolunk, idegenünk talán nem is járna oly messze a valóságtól, hisz az elmúlt viharos évtizedek, amikor a befőzés záloga volt a túlélésnek, mindenképpen belénk oltottak egyfajta már-már szakrális borkántiszteletet. Pontosabban anyáink oltották ezt belénk (és beléjük az ő anyáik), akik rendesen felcsomagolták bárhová (akár a szomszéd blokkba) szakadt gyermekeiket, de minden alkalommal nyomatékosan, többször is elmondták:

Kicsi fiam, aztán a borkánokat hozzad vissza!

A különös nyomaték főleg a tetővel rendelkező befőttesüvegekre, szakszóval a csavaros borkánokra vonatkozott. Elképzelvén anyuka jövő nyári szikrázó szemeit és szidalmait, e gyermekek buzgón mosták, szárították a befőttesüvegeket, vigyáztak a folyton elkallódó, gyakran rozsdásodó tetőkre, mert a csavaros borkán hosszú ideig nagy kincs volt, csak befőttet vásárolván lehetett hozzájutni, na, de ki akart volna rossz, bolti befőttet vásárolni, ha eltett odahaza? Ördögi kör volt ez mindig is, nagy kihívás, nehéz örökség, amelyet némi üveges üzleti zöldborsók, olajbogyók, alkalomadtán savanyú uborkák tudtak enyhíteni. Egyébként meg a családi borkángyűjtemény maradt, amelynek darabjait egyenként ismerték a családtagok, különösen azok, akik befőztek: az például mindig is nehezen fordulhatott elő, hogy az anyatársak ne különböztessék meg egymás üvegeit, ha netalán némelyik a másikhoz került volna gondatlan gyermekeiktől. Ma már persze olcsón, és bárhol beszerezhetők nagyszerű, új, egyforma tetejű befőttesüvegek, rájuk nézni is öröm, amint sorakoznak a konyhapulton, de mégis: az erdélyi ember nem szeret pazarolni, nemigen fogja eldobni a tiszta jó borkánokat csak azért, hogy újakra cserélje. Esetleg felújítja a készletet, vesz mondjuk tíz egyforma, fehér tetejű kicsi borkánt a baracklekvárnak, és aztán hosszan gyönyörködik abban a különleges, csodás, egyedi látványban, amit tíz egyforma, szépen fénylő, aranysárga baracklekvár jelenthet a kamrapolcon. Ezt persze leginkább azok tudják átérezni, akik kedvelői a szép kamrapolcoknak, a szimmetriának és a befőtteknek, de eleddig ritkán láttak tíz egyforma házi baracklekvárt.

Mert befőzni szerencsére ma is szoktak: e nélkül talán sivárabb a lét, egysíkú, színtelen, zamattalan.

Ám a háztartásokban felgyülemlő borkánok mennyisége rendszerint már nincs összhangban a befőzés nagyságrendjével, mégis, még a bolti áruval érkező üvegek is szépen kimosva felkerülnek a soha nem elég nagy polcokra. Lesújtva, tanácstalanul álldogált nemrég az erdélyi férfi iciri-piciri blokklakása iciri-piciri kamrájának iciri-piciri polcai előtt, mert keresett valamit. A tele borkánok mellett és tetején: üres borkánok. A fúrókészlet mellett: két üres borkán. A szerszámosládán: borkán. A száraz élelmiszerek mellett: néhány borkán. Az utazótáskák polca szélén: borkán. Ekkor az erdélyi férfiben villanásszerűen felmerült egy kérdés, amely, mint rájött, hosszú évek óta mardossa. Mély levegőt vett, és szelíden megkérdezte élete párjától:

– Mi miért tartunk itthon ennyi borkánt, Katika?

A nő hirtelen megállt a cselekvésben, arcán meghökkenés cikázott át, gyötrődve kereste a választ, hogy nahát, hogy tényleg, hogy vajon. – Te…én ezen még soha nem gondolkodtam – mondta ki végül lassan, a távolba révedve. – Talán mert sosem lehet tudni, hogy mikor kell egy borkán. S amikor kell egy borkán, akkor lesz egy borkán.