Most a jobbra húzó nemzetiek szitkokkal illetik azt az értékrendet, amelyet Göncz Árpád képviselt. Pedig ő többet tett a magyarságért, mint az ökölrázogató szájhősök hada.

Jobboldali pártként az RMDSZ mozgástere, érdekérvényesítő képessége drasztikusan csökken, helyesebben a nulla felé közelít.

Elengedhetetlenül szükséges tehát a hazai termelők érdekeinek felkarolása, csakhogy mindez nem működik olyan kezdeményezésekkel, amelyek uniós versenyszabályokba ütköznek, ráadásul a kormány és az agrártárca sem támogatja őket.

Az autonómiának mint a XXI. század megvalósítható politikai berendezkedésének igenis van mit keresnie a romániai közbeszédben, egy demokratikus országban ugyanis a kisebbségeket, a többséghez tartozó kisebbségeket is védenie kell az alkotmánynak és a törvényeknek.

Nem a gazdaságélénkítő, hanem a szociális szempontok érvényesülnek, s ami az erdélyi, székelyföldi magyarságra nézve a legrosszabb, újra a kilencvenes évek hangulata honosodott meg a politikában, közéletben egyaránt.

Korai volna a Jobbikot temetni, a pártnak több támogatója van, mint a baloldali töredékpártok bármelyikének, stabilan tartja magát tíz százalék felett az összes megkérdezett körében, akiknek ugyebár kb. 40%-a szinte minden mérés esetében bizonytalan.

Túl sok itt az egybeesés ahhoz, hogy ezt a kémfigyelmeztetést ne a kormánypárt magyarellenes megnyilvánulásaként könyveljük el.

A marosvásárhelyi előválasztás egy rendkívül törékeny politikai egyezség eredménye. A kezdeményezők hűbelebalázsként vágtak neki, nem tisztázták, melyek a konkrét játékszabályok, és hogy mi lesz utána, meddig és mire terjed ki az összefogás.

A menekültkérdésben Angela Merkel saját közvéleményével is szembement. Ilyen mértékű, ekkora politikai kockázattal járó antipopulizmusra csak a legnagyobb, legautentikusabb vezetők képesek.

A bukaresti kormány hozzá nem értése, az uniós bürokraták átláthatóságra való törekvése felülír minden érvet és logikát.

Ha a legutóbbi negyedszázad történéseiből, magyar vonatkozású fejleményeiből indulunk ki, valóban elmondható, hogy Marosvásárhely öles léptekkel távolodik – mondjuk – Székelyudvarhelytől, s közeledik Kolozsvár felé.

Nem jelentene gyógyírt, sőt teljesen elhibázott lépés lenne a paraszolvencia meglebegtetett legalizálása.

Többezer Sapientiás diploma kiosztása nyomán, a másfél évtizeddel ezelőtti indulás elméleti hátterére utalva, választ kellene kapni néhány alapvető kérdésre: a végzettek közül hányan dolgoznak szülőföldjükön, Magyarországon vagy külföldön?

Hatalmi eszközökkel megakadályozták a népszavazást, most karhatalommal elejét vennék a tömegmegmozdulásnak, hogy ne láthassa a világ: él itt egy magyar nemzetrész, mely maga döntene sorsáról, maga irányítaná életét, szülőföldjén szeretne megmaradni.

Vajon teszik, de nem tudják? Ha az ottani románok „jogkövetelései” eredménye Székelyföld autonómiája lesz, akkor, ahogy a székely mondaná, minden oké.

Duşa jelenléte azt jelzi, hogy Romániában valóban a kormányprogram része a magyarok megfélemlítésére és „megrendszabályozására” irányuló szándék.

Körülbelül egyenlő kaliberű kultúrák egymást el-nem-gáncsoló versengése jót, szépet, hasznosat eredményez.