Érkezik a szerelő

A szerelő felettünk áll, a szerelőhöz mi sosem fogunk felérni, a társadalmi piramis bármely lépcsőfokán álljunk is (ha képzavarosnak érezné az olvasó, olyan külső lépcsős piramist tessen szíves elképzelni). Erre rögtön rájövünk, amikor kell egy szerelő.

A szerelő szerel – írja ezt már az ábécéskönyv, de a kezdő nyelvleckék is, ebben nevelkednek naiv generációk, azt gondolván, hogy ez egészen egyszerű. Pedig dehogy, kéretik a tankönyvíróktól a példamondat átírása az ábécéskönyvben, a nyelvleckéknél pedig a haladó szintű oktatásban való használata. Ez ugyanis nem jelen idő-kijelentő mód, hanem mindenképpen feltételes jövő:

a szerelő egyszer majd, a bizonytalan, ködös, távoli jövőben szerelni fog.

Addig viszont… Tessék az öveket becsatolni.

A szerelés úgy kezdődik, hogy találni kell egy szerelőt. Ez azért nehéz, mert rendszerint egy másik szakit kell keresni, mint aki korábban megjavította a csöpögő csapot, a mosógépet, bekötötte a gázt, megszerelte a kazánt, megcsinálta a bútort. Vagy azért, mert az ember az előző szerelés után úgy érezte, soha többé ezzel a szakival, vagy azért, mert a korábbi jó szakik időközben vagy kivándoroltak, vagy nem érnek rá, vagy ráérnek, de hat hónap múlva.

Találni kell tehát egy másik mestert. Ebben a fázisban még igen energikusan, dagadó önbizalommal tekintünk a jövőbe: közösségi oldalakon elérhetőséget, ajánlást kérünk ismerőseinktől, akiket e pillanatban mind a barátainknak érzünk, virtuálisan keblünkre ölelünk, hisz roppant segítőkészek. Megannyi telefonszámmal gazdagodunk. Mosolyogva, fütyörészve tárcsázzuk a legszimpatikusabbat, bár ez is képzavar, fütyörésszen mosolyogva a szerző, ha tud, gondolhatja most az olvasó mérgesen. És milyen igaza van.

Szóval az ember első körben még könnyedén tárcsáz. A hívott szám nem elérhető. A második szám kicseng, de a szaki nem válaszol. Egy óra múlva sem. Két óra múlva sem.

A negyedik órában új számmal próbálkozunk, válaszol! Nem tud beszélni, de visszahív.

Fütty bennszakad, az idő ólomlábakon jár és vele mi is, ténferegve teszünk-veszünk a lakásban, melyre hatalmas csend telepszik. Csak a csap csöpögése hallatik, csak az elromlott kazán nyöszörgése búgatik, csak a telefon nem szólhatik. Pedig magunkkal visszük mindenhová, a fürdőszobába is, gyakran ellenőrizzük, hátha nem hallottuk meg. Hosszúnak ígérkező hívásokat nyomunk ki, mert a szerelő. És egyszer csak – a reménytelenség legeslegutolsó, éjsötét perceiben – hív a szerelő! A szerelő! Hív! Minket! A Szerelő! Szerelmi mélységekben érez ilyent az ember, amikor hosszas várakozás után mégis jelentkezik a kedves.

A szaki hangja türelmetlen, hűvös, fáradt, a sok a munka, a sok a kliens, nehéz, nehéz neki, nekünk azért jóval könnyebb szerencsére, nálunk csak némi károk, újítani, szerelni valók, semmi extra, de tényleg. Így adjuk elő legalábbis, annyira kedvesen, ahogyan csak tudjuk, mély alázattal, a mester munkájának kvalitásait és hírnevét, valamint a magunk hiányosságait is érintve. Igyekszünk minél rövidebben fogalmazni, hogy ne raboljuk a szaki drága idejét. Amikor már felcsillan a remény, hogy a szerelő indulni fog mihozzánk és önfeledt szerelésbe kezd, dörgő hangon arra kér, ismertessük pontosan a problémát.

Habogva keressük a szavakat, nyöszörgünk, kínlódunk, mint matekfeleléskor valamikor régen, ha tudnánk, hogy mi van, vagy mi kell, nem hívnánk szerelőt, gondoljuk, de nem mondjuk, mert azt azért mégsem lehet.

A szerelő ekkor megsemmisítő csapást mér reánk.

Azt kérdi: hányas a könyökcső? Vagy: hány millis lapból készült a bútor és milyen típusú az előlap? Vagy: hogyan illeszkednek a saroklemezek? Önbizalmunk szétfoszló maradékán ekkor már fehérlő ujjakkal kapaszkodunk a konyhaasztal sarkába, lőtt vadként hörgünk, izzadságcseppek gördülnek homlokunkról a semmibe, mert körülöttünk csak az űr, a nihil, a reménytelen.

Valószínűleg a tanuló szakikat már inaskorukban pszichológiailag is kiképzik, létezik A szerelendő tárgy tulajdonosainak lélektana című titkos tananyag, melyben fázisokra bontottan oktatják a szerelés járulékos elmekórtani folyamatait, a kliens elmekórtanát illetően mármint. Hiszen hangunk legzavartabb, legreménytelenebb tónusát meghallva a szerelő hirtelen lágyan arra kér, fényképezzük le a szerelendőt, és küldjük át neki, hadd ne kelljen csak ezért kiszállnia.

Megkönnyebbülve tesszük le a telefont, eszünkbe sem jut, hogy végül is nem beszéltünk meg semmi konkrétat: pakolunk, átrendezünk, tisztogatunk, hogy elkészüljön a kép arról, amit szerelni kell. Hasít a képsorozat az éterben, oly lendülettel küldjük át a mesternek, igaz, ekkor már elcsigázottak vagyunk, pedig aznap semmit nem dolgoztunk a szerelés miatt. Percenként ellenőrizzük a képet, és egyszer csak megjelenik a kis pipa alatta: a szaki látta, ó igen, a szaki szólni fog, a szaki jönni fog! Újabb ólmos percek, majd ólmos órák telnek el, közben lassan leszáll az est, mi a telefonunkkal szimbiózisban létezve várakozunk az alkonyhangulatú lakásban. Aztán feladjuk a reményt. Mára ennyi volt. De hát a szerelő is ember, mentegetjük, nem dolgozik már, ilyenkor vacsorál, nekifog berúgni, vagy csak úgy elhever a tévé előtt.

Másnap korán kelünk, acélosan elhatározzuk, hogy márpedig ez a szerelő szerelni fog nálunk, ha addig élünk is.

Kora reggel hívjuk. Aztán még ötször. Már nem annyira kedvesen, mint tegnap, de mégis jól meghajolva (hiszen ha már eddig eljutottunk, nem kezdhetünk mindent elölről) elmondjuk, hogy a kép. Ó, igenigen, válaszolja vidáman, tegnap a sógora unokaöccsénél volt vidéken, rossz volt a jel, de ma. Kijön! A délelőtti órákban még.

Fejvesztve kapjuk össze a lakást, felbolydul a család, veszekszünk mindenkivel. Fél óra múlva rend honol, betelefonálunk a munkahelyünkre, hogy délelőtt nem tudunk dolgozni, mert a szerelő. De vajon meddig tart a délelőtt? – ezt a nyomasztó kérdést 12 körül fogalmazzuk meg. Ülünk, állunk, ténfergünk, megint ülünk. Megéhezünk, a család is, a hűtő előtt állva szerre bekapunk valamit, mert mi lesz, ha pont akkor jön a szerelő. Kenyér kellene, penészfoltokat vagdalunk le a régiről, de nem megyünk ki a boltba, mert mi lesz, ha pont akkor jön a szerelő. Jó lenne kicsit tenni-venni itthon, na, de mi lesz, ha pont akkor jön a szerelő. Olvashatnánk, tévézhetnénk, de ebben az idegtépő várakozásban lehetetlen, megfeszült érzékekkel figyelünk kifelé, párálló pórusokkal, tág pupillákkal, mint mondjuk az előbb említett lőtt vad, közvetlenül, mielőtt lelőtték volna.

Kettőkor ismét beszólunk a munkahelyünkre, ahol közlik, hogy most már kiírnak szabadnapra.

Négy óra tizenhárom perckor megjön a szerelő. Nem mentegetőzik, határozottan beviharzik a lakásunkba, körülnéz, mintha csak otthon lenne. Mutatjuk neki, mit szereljen, valahogy úgy érezzük, zavarjuk. Próbáljuk magyarázni, mit hogyan szeretnénk. Nem tudjuk, hallotta-e, nem beszél, munkához lát. Mentegetőzve újra felvázoljuk az elképzeléseinket. A mester megsemmisítően, lesújtva, megrendülten néz ránk, mint rettegett tanárunk annál a matekfelelésnél, és kifejti, hogy azt úgy nem lehet.

Csak másként lehet. Egyféleképpen másként. Ahogyan ő mondja, úgy. Vagy már megy is. Ijedten beszéljük le ebbéli szándékáról, közben elképzeljük, milyen lesz a szerelés eredménye úgy, ahogy nem szeretnénk, s belsőnkben megomlunk, valami mélységes ürességgel, valami kilátástalan beletörődéssel nézzük a ténykedését. Istenem, szerel! Ekkor már két napja nem dolgoztunk, mégis elgyötörten roskadunk le egy konyhaszékre, próbáljuk udvariasan szóval tartani a szakit, aztán csak ülünk üveges tekintettel. A mester soha nem válaszol, néha hümmög, sóhajtozik és nyögdécsel. Úgy tűnik, ennyire nehéz szerelése az életben nem volt. Szégyenkezünk, hogy éppen nálunk van ez így. Egyre inkább romok mindenütt. Öt óra tájban, amikor már a lakás igen jelentős részét beterítik szerelendő tárgy részei,

a mester dühösen felszisszen, hogy hiányzik egy alkatrész.

Megy és megveszi, anélkül nem tud haladni.

Sajnos, ma már nem ér vissza, közli elmenőben mintegy mellékesen. Képtelenek vagyunk kikísérni, próbálunk felállni, de csak sápadtan rugózva rogyadozunk a konyhaszék mellett, mint kapatos mészáros disznóvágáskor. – Holnap találkozunk! – erősít meg pozitívan az ajtóból visszaszólva a mester. – Hogy mikor? Hát délelőtt!