A férfi, aki láthatatlan lett

A pontosság kedvéért: Kolozsvár történelmi központjáról van szó. Amelyet oly büszkén tűznek mejjükre kokárdaként szeretett városvezéreink.

Érezte az odafigyelést, amikor előre engedték az ajtónál a boltban, a hivatalban vagy a munkahelyén, amikor felsegítették a kabátját, amikor készségesen útbaigazították, arcát-alakját végigpásztázták.

Add nótám, Arany: 80 év ritka szép.

Vagyis: meddig nézik még bunkó, konzervatív seggfejeknek a székelyeket?

Szerzőnk nemrég egy rendhagyó eljegyzésen járt, ahol a felek a maguk egyszerűségében, néhol verselve elmondták, hogy klasszikus házasságra készülnek. A teremben döbbent csend honolt, lehet, hogy a rímek miatt. Szerzőnk jegyzetelt.

A teljesség igénye nélkül összeszedtük öt pontban, miért szeretjük a kolozsvári (és általában az erdélyi) magyarság legnagyobb rendezvénysorozatát – és azt is, melyek azok a vonatkozásai, amelyeken még lenne javítanivaló.

Hosszú ideje, hogy mindenki ezt várja körülötte. Hogy mikor lesz már.

Kivitték az utcára az irodákban kitalált szimbólumot.

Elment Egyed Péter. Ismétlem: Úr.

Erdélyi magyar gyermek nem flancol, otthon tartja a születésnapját.

Vagyis: kívül csini, belül rohad.

Pedig akkor is irtó nagynak tűnt, amikor elkezdtem beléje járni.

Amióta beteg lett, összesúgnak a háta mögött. Megállapítják róla, mitől lett beteg. A saját életétől, attól. Ha más életet élt volna, lám, nem így lenne.

Hogy hol ez a határ? Talán a hasznos idiotizmusnál.

Kicsit leülni a partjára. Kicsit visszaülni. Kicsit ottmaradni. Kicsit belelépni. És megint.

Ha már annyian méltatják a Nagy Karl Marxot születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, akkor árnyaljuk egy kicsit a képet.

A rendszerváltás szimbolikus pillanata még várat magára.