Óda a blokknegyedekhez – egy milleniál erkély-és lakásörömei

Tavaly ősszel írtam egy nyomokban nosztalgiát tartalmazó eszmefuttatást a régi tömbháznegyedek, de inkább a tágabb értelemben vett egykori keleti blokk utcáit díszítő „tányérsapkás” lámpákról. Az egykori közvilágítás fényei örökre beleivódtak a retinámba, és mai napig valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, ha egy régi építésű tömbháznegyedben járok esténként – főleg nyáron.

Kétségkívül megértem azokat, akik Kolozsvár (és más, hozzá hasonló városok) régi történelmi központjaira, az egykori Monarchia, a reformkor, netán a reneszánsz évei alatt épült házaira és középületeire esküsznek, amikor azt mondják: ez szép. Az itteni szocialista modernizmus (és a brutalizmus) egyrészt ideológiailag terhelt, másrészt a „Kárpátok Géniusza” által ledózerolt hóstáti (és más) kertes házakhoz egykori lakói és azok leszármazottai érzelmileg erősen kötődnek – és itt még finoman fogalmaztam. Akiket annak idején tömbházakba tereltek, azoktól a tágasságot tagadták meg, a tömbház szűkössége, a kényszeresség számukra olyan trauma volt, amit nem tudtak kiheverni. Akinek van családja-rokona falun, oda jár ki kompenzálni ezt a veszteséget.

Ebbe születtem én. Mármint ennek a szisztematikus, több évtizedes tömbházasításnak a lecsengésébe, majd újbóli felvirágoztatásába.

Nyilván tömbházak mindenhol vannak, a hatvanas-hetvenes évek alatt egész Európában elterjedtek: azt felejtjük el, hogy ezek lehetnek ízlésesek, kényelmesen kialakítottak és minőségi építőanyagokból készültek (és mostanában, az új építésűek között akár környezettudatosak is).

Érdekes adalék, hogy egy 2018-as Eurostat felmérés szerint, amely azt vizsgálja, hogy az EU-s országok lakossága hogyan oszlik meg lakhely szerint, a tömbházas apartmanok élbolyában egészen változatos tagországok vezetnek: az első Lettország (66,2%), a második Spanyolország (64,9%), őket követi Észtország a maga 61,5 %-val, illetve Görögország 60,6 százalékkal. A családi házak (udvaros, kertes) itt dominálnak: 69,7 százalékkal vezet Horvátország, ezt követi Szlovénia (66,2%) és nem meglepő módon a még jócskán rurális berendezkedésű Románia 65,2 %-kal, illetve Magyarország (64,6%).

Aki nem élte meg az áttelepítéseket, a rombolásokat, annak a valóság kicsit másképp csapódott le.

Ezért – bár rengetegszer hallottam, hogy milyen rossz „ezekben a hülye blokkokban” élni, és jobb lenne a kertes ház – a megszokáson túl megtanultam értékelni a tömbházas életet. Mondhatnám, hogy nem volt más választásom, viszont vendégségen kívül nincs semmilyen más tapasztalatom az udvaros házban éléssel, így nem is mondom – az összehasonlítás nem volna elég megalapozott, és elfogultságba torkollana, szem elől tévesztené a kerttel, udvarral rendelkező házban élés esetleges negatívumait. (Amelyek biztos megvannak, csak az emberek megszokták már őket.)

Éltem 12 évet Kolozsvár központjának egyik bérházában: mindenhez közel volt, mégis sötétség volt és hideg, és a történelmi épület falai között folyton felbukkant egy-egy sokak számára láthatatlan probléma. Hálás voltam és vagyok, hogy volt fedél a fejem fölött – az ezredfordulós generáció tapasztalhatta meg a saját bőrén először, hogy milyen az, amikor úgy elszabadulnak az ingatlanárak, hogy csak sok év kemény külföldi munkája révén, vagy egy tényleg baromi erős fizetést adó munkahellyel lehet annyit félretenni, hogy lakást vásároljon az ember. Aztán a szegényebb rétegekről és a harmincéves bankhitelről ne is beszéljünk.

Ennek ellenére Románia az első az Unióban lakástulajdon szempontjából,

amint ez 2021-ben kiderült, szintén egy Eurostat felmérés szerint. A lakásokat, házakat azonban úgy tűnik, leginkább örökli az ember.

Blokkba születtem bele, blokkban és blokk mellett nőttem fel, itt szocializálódtam, itt tanultam meg többé-kevésbé románul, itt kötöttem életre szóló barátságot, itt tapasztaltam meg, milyen a jó és rossz szomszédság, itt kóstoltam bele egy sajátos rendszerbe – a tömbház- és lépcsőházfelelős léte, a fogyasztás/közköltség begyűjtése… és a sok apró furcsaság, amit szintén életre szólóan megjegyeztem.

A lakónegyedek szépségét és hangulatát nehéz elmagyarázni, mert egyrészt lakónegyede és lakójának ízlése válogatja, hogy ki mit érez komfortosnak, szépnek, kényelmesnek

– ez terjedhet az „örülök, hogy van saját lakásom és majdnem mindegy, milyen, jó, hogy van” -tól a „csak a legeldugottabb, északnyugati irányba néző, erdő alatti, csendes, légkondival és mélygarázzsal felszerelt apartmanban vagyok hajlandó tengetni az életemet” -ig.

Vegyük akkor az egyik legmegszokottabbat, a négy-és tízemeletesek váltakozásából álló látképet. Téglaépítésű, sárgás-krémszínű falak, távolról zöld vagy kék mozaikos berakás. A tetőkön betonoszlopok, azok tetején póznák, kábelek, vasak. Antennák, villámhárítók, kémények. Liftaknák. Az épületek között furcsa betonalakzatokból összeállított kazánházak, bennük a sok cső, csap, illeszték – félelmetes és vonzó látvány, ahogy a fény pislákol az üveg mögött: a pihenő gép monumentalitása, az indusztriális terek egyszerre stabil és haladó valósága.

Az elmúlt egy hét a visszaköltözésről szólt. A régi, ismerős szobák látványáról és szagáról: felmérni, mi változott, mi maradt ugyanúgy. Azt szeretem a tömbházban, hogy mások a fények. Másképp érzékelem a szagokat: a harmadikról ugyanúgy feljön az Axe spray szaga, mint a rántásos paszulylevesé. Amikor elhaladok a lakótömbök között, a földszinti konyhákból kiszáll a fokhagymaszag, az eső utáni ázott aszfalt, föld és beton illatára pedig külön szó is létezik: petrichor. A negyedik emeletről belátni mindent, az évszakok változásának apró részleteit nem csak vidékről lehet jól figyelemmel követni: elég egy nagyobb zöldövezet, ami a blokkok között nő.

A mentális térképemen szerepel az is, hogy hol van a negyedben eperfa, melyik fosókaszilváról szedtük a legtöbb éretlen gyümölcsöt, melyik fára másztunk a legtöbbször és megvan-e még az az ága. Ha kicsavar egy-egy fát a vihar a helyéről, ha egy lakóközösség kivág egyet – emlékezetes marad és kicsit fáj is. Emlékszem, honnan loptunk orgonát, liliomot, honnan szedtünk ibolyát, honnan ettünk akácvirágot. Tízévesen melyik játszótérig volt szabad elmennem, és ahogy nőttem, melyikkel gazdagodott a térkép. A temérdek papírlövedék, amit minden harmadik lépésnél megtalált az ember a mászókák között. A halmokban álló napraforgó-és tökmaghéjak a játszótéri padok alatt, amit tréningnadrágos huligánoktól kezdve tisztes öreg horgászokig mindenki odaköpdösött – paraszt módon. És sorolhatnám.

Az ember kiül a Györgyfalvi negyedben a teraszra, talpa alatt a felforrósodott beton, feje felett az üvegtető. Kémleli a látóhatárt és közben fülel:

a szemben lakó szomszéd minden nap pontban háromkor hatalmasat trombitál egy zsebkendőbe – zeng az egész negyed.

Távolról kutyaugatás – vajon melyik apartmanból? Messzebb tinik kiabálnak. Megnyikordul egy kocsikerék. Aztán lenéz az ember, és meglátja, amint a fenyőrigó megmártózik a pocsolyában. A fenyőfán csettint a nagy tarka harkály. A lomb között cinkék cikkannak, időnként megszólal a vörösbegy. Felnéz a kondenzcsíkos égre és vörös vércsét lát keringeni, hallja, ahogy a kicsi ragadozómadár sivítva hívja a párját. Később galambhadak köröznek a levegőben, alkonyatkor pedig varjak gyülekeznek a tízemeletes tetején, sorban a keresztvasakon. A költözés óta két gólya is elrepült a közeli tömbházak felett.

Az esti órákban, ha kinyitjuk az ablakot és kinézünk a csillagokra, a nyáresti szél behozza a hársfaillatot.