A költözés szükséges nyűg: elég egyszer egy évtizedben. Milyen emlékeket idéz fel a bérházból (újra) tömbházba költözés?
Tavaly ősszel írtam egy nyomokban nosztalgiát tartalmazó eszmefuttatást a régi tömbháznegyedek, de inkább a tágabb értelemben vett egykori keleti blokk utcáit díszítő „tányérsapkás” lámpákról. Az egykori közvilágítás fényei örökre beleivódtak a retinámba, és mai napig valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, ha egy régi építésű tömbháznegyedben járok esténként – főleg nyáron.
Kétségkívül megértem azokat, akik Kolozsvár (és más, hozzá hasonló városok) régi történelmi központjaira, az egykori Monarchia, a reformkor, netán a reneszánsz évei alatt épült házaira és középületeire esküsznek, amikor azt mondják: ez szép. Az itteni szocialista modernizmus (és a brutalizmus) egyrészt ideológiailag terhelt, másrészt a „Kárpátok Géniusza” által ledózerolt hóstáti (és más) kertes házakhoz egykori lakói és azok leszármazottai érzelmileg erősen kötődnek – és itt még finoman fogalmaztam. Akiket annak idején tömbházakba tereltek, azoktól a tágasságot tagadták meg, a tömbház szűkössége, a kényszeresség számukra olyan trauma volt, amit nem tudtak kiheverni. Akinek van családja-rokona falun, oda jár ki kompenzálni ezt a veszteséget.
Nyilván tömbházak mindenhol vannak, a hatvanas-hetvenes évek alatt egész Európában elterjedtek: azt felejtjük el, hogy ezek lehetnek ízlésesek, kényelmesen kialakítottak és minőségi építőanyagokból készültek (és mostanában, az új építésűek között akár környezettudatosak is).
Érdekes adalék, hogy egy 2018-as Eurostat felmérés szerint, amely azt vizsgálja, hogy az EU-s országok lakossága hogyan oszlik meg lakhely szerint, a tömbházas apartmanok élbolyában egészen változatos tagországok vezetnek: az első Lettország (66,2%), a második Spanyolország (64,9%), őket követi Észtország a maga 61,5 %-val, illetve Görögország 60,6 százalékkal. A családi házak (udvaros, kertes) itt dominálnak: 69,7 százalékkal vezet Horvátország, ezt követi Szlovénia (66,2%) és nem meglepő módon a még jócskán rurális berendezkedésű Románia 65,2 %-kal, illetve Magyarország (64,6%).
Ezért – bár rengetegszer hallottam, hogy milyen rossz „ezekben a hülye blokkokban” élni, és jobb lenne a kertes ház – a megszokáson túl megtanultam értékelni a tömbházas életet. Mondhatnám, hogy nem volt más választásom, viszont vendégségen kívül nincs semmilyen más tapasztalatom az udvaros házban éléssel, így nem is mondom – az összehasonlítás nem volna elég megalapozott, és elfogultságba torkollana, szem elől tévesztené a kerttel, udvarral rendelkező házban élés esetleges negatívumait. (Amelyek biztos megvannak, csak az emberek megszokták már őket.)
Éltem 12 évet Kolozsvár központjának egyik bérházában: mindenhez közel volt, mégis sötétség volt és hideg, és a történelmi épület falai között folyton felbukkant egy-egy sokak számára láthatatlan probléma. Hálás voltam és vagyok, hogy volt fedél a fejem fölött – az ezredfordulós generáció tapasztalhatta meg a saját bőrén először, hogy milyen az, amikor úgy elszabadulnak az ingatlanárak, hogy csak sok év kemény külföldi munkája révén, vagy egy tényleg baromi erős fizetést adó munkahellyel lehet annyit félretenni, hogy lakást vásároljon az ember. Aztán a szegényebb rétegekről és a harmincéves bankhitelről ne is beszéljünk.
amint ez 2021-ben kiderült, szintén egy Eurostat felmérés szerint. A lakásokat, házakat azonban úgy tűnik, leginkább örökli az ember.
Blokkba születtem bele, blokkban és blokk mellett nőttem fel, itt szocializálódtam, itt tanultam meg többé-kevésbé románul, itt kötöttem életre szóló barátságot, itt tapasztaltam meg, milyen a jó és rossz szomszédság, itt kóstoltam bele egy sajátos rendszerbe – a tömbház- és lépcsőházfelelős léte, a fogyasztás/közköltség begyűjtése… és a sok apró furcsaság, amit szintén életre szólóan megjegyeztem.
– ez terjedhet az „örülök, hogy van saját lakásom és majdnem mindegy, milyen, jó, hogy van” -tól a „csak a legeldugottabb, északnyugati irányba néző, erdő alatti, csendes, légkondival és mélygarázzsal felszerelt apartmanban vagyok hajlandó tengetni az életemet” -ig.
Vegyük akkor az egyik legmegszokottabbat, a négy-és tízemeletesek váltakozásából álló látképet. Téglaépítésű, sárgás-krémszínű falak, távolról zöld vagy kék mozaikos berakás. A tetőkön betonoszlopok, azok tetején póznák, kábelek, vasak. Antennák, villámhárítók, kémények. Liftaknák. Az épületek között furcsa betonalakzatokból összeállított kazánházak, bennük a sok cső, csap, illeszték – félelmetes és vonzó látvány, ahogy a fény pislákol az üveg mögött: a pihenő gép monumentalitása, az indusztriális terek egyszerre stabil és haladó valósága.
Az elmúlt egy hét a visszaköltözésről szólt. A régi, ismerős szobák látványáról és szagáról: felmérni, mi változott, mi maradt ugyanúgy. Azt szeretem a tömbházban, hogy mások a fények. Másképp érzékelem a szagokat: a harmadikról ugyanúgy feljön az Axe spray szaga, mint a rántásos paszulylevesé. Amikor elhaladok a lakótömbök között, a földszinti konyhákból kiszáll a fokhagymaszag, az eső utáni ázott aszfalt, föld és beton illatára pedig külön szó is létezik: petrichor. A negyedik emeletről belátni mindent, az évszakok változásának apró részleteit nem csak vidékről lehet jól figyelemmel követni: elég egy nagyobb zöldövezet, ami a blokkok között nő.
A mentális térképemen szerepel az is, hogy hol van a negyedben eperfa, melyik fosókaszilváról szedtük a legtöbb éretlen gyümölcsöt, melyik fára másztunk a legtöbbször és megvan-e még az az ága. Ha kicsavar egy-egy fát a vihar a helyéről, ha egy lakóközösség kivág egyet – emlékezetes marad és kicsit fáj is. Emlékszem, honnan loptunk orgonát, liliomot, honnan szedtünk ibolyát, honnan ettünk akácvirágot. Tízévesen melyik játszótérig volt szabad elmennem, és ahogy nőttem, melyikkel gazdagodott a térkép. A temérdek papírlövedék, amit minden harmadik lépésnél megtalált az ember a mászókák között. A halmokban álló napraforgó-és tökmaghéjak a játszótéri padok alatt, amit tréningnadrágos huligánoktól kezdve tisztes öreg horgászokig mindenki odaköpdösött – paraszt módon. És sorolhatnám.
Az ember kiül a Györgyfalvi negyedben a teraszra, talpa alatt a felforrósodott beton, feje felett az üvegtető. Kémleli a látóhatárt és közben fülel:
Távolról kutyaugatás – vajon melyik apartmanból? Messzebb tinik kiabálnak. Megnyikordul egy kocsikerék. Aztán lenéz az ember, és meglátja, amint a fenyőrigó megmártózik a pocsolyában. A fenyőfán csettint a nagy tarka harkály. A lomb között cinkék cikkannak, időnként megszólal a vörösbegy. Felnéz a kondenzcsíkos égre és vörös vércsét lát keringeni, hallja, ahogy a kicsi ragadozómadár sivítva hívja a párját. Később galambhadak köröznek a levegőben, alkonyatkor pedig varjak gyülekeznek a tízemeletes tetején, sorban a keresztvasakon. A költözés óta két gólya is elrepült a közeli tömbházak felett.
Az esti órákban, ha kinyitjuk az ablakot és kinézünk a csillagokra, a nyáresti szél behozza a hársfaillatot.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.
A májusi ősz pedig az Istennek sem akar itt hagyni minket.
Három autó ütközött össze csütörtök délután a dél-erdélyi (A1-es) autópálya Nagylak és Arad közötti szakaszán, a tömegbalesetben 11 személy megsérült.
Nekünk kell döntenünk, nem Budapestnek, Brüsszelnek, Washingtonnak vagy Moszkvának. Kicsit tragikus, hogy azok munkáját is el kell végezzük, akiknek a dolga lett volna, hogy ezt a helyzetet megelőzzék.
A külügyminisztérium azt tanácsolja a Líbiában tartózkodó román állampolgároknak, hogy a konfliktusok eszkalációja miatt azonnal hagyják el az országot.
A romániai államelnök-választás első fordulója előtt a Krónika volt az egyetlen romániai magyar lap, amely interjút készített Nicușor Dannal.
Egy anyamedve és két bocs sétált péntek reggel Nyárádtő utcáin, mielőtt a gyerekek iskolába indultak volna. A lakosságot Ro-Alert üzenetben riasztották az esetről.
Nekünk kell döntenünk, nem Budapestnek, Brüsszelnek, Washingtonnak vagy Moszkvának. Kicsit tragikus, hogy azok munkáját is el kell végezzük, akiknek a dolga lett volna, hogy ezt a helyzetet megelőzzék.
Nekünk kell döntenünk, nem Budapestnek, Brüsszelnek, Washingtonnak vagy Moszkvának. Kicsit tragikus, hogy azok munkáját is el kell végezzük, akiknek a dolga lett volna, hogy ezt a helyzetet megelőzzék.
Hogyan látná Erdélyt valaki, aki soha nem járt még a környéken. Legyen ez a valaki ezúttal hipotetikusan mondjuk egy Zöld Elefánt…
Hogyan látná Erdélyt valaki, aki soha nem járt még a környéken. Legyen ez a valaki ezúttal hipotetikusan mondjuk egy Zöld Elefánt…
Sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél.
Sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.