Megaláztunk egy újabb érettségiző generációt. Igen, mi, mindannyian…

Máris „áldozati generációként” emlegetik az idén érettségiző kisebbségi diákokat a hétfőn lezajlott román írásbeli vizsga körül kialakult mizéria kapcsán. Áldozatok, mert ők az utolsók, akik nem speciális tanterv szerint tanulták a román nyelvet és irodalmat, így aztán ugyanazt a tételsort kapták, mint a román anyanyelvű társaik, ráadásul sokuk dolgozatán – az előzetes ígéretekhez képest – nem is jelölték meg, hogy azt kisebbségi diák írta. Ennek következményeit pedig nem nehéz kitalálni az új javítási rendszerben, amelyben a beszkennelt dolgozatokat véletlenszerűen osztják ki javításra az egész országban, így könnyen megeshet, hogy a magyar (vagy más) anyanyelvű diákok munkái olyan megyékbe kerülnek, ahol a tanárok nincsenek megszokva azzal, hogy Románia mégsem annyira nemzetállam (mint ahogy azt a nacionalista politikusok lépten-nyomon hangoztatják),

ezért alaposan lepontozzák a hiányos szókinccsel megírt, nyelvtani hibákban is bővelkedő munkákat.

Korábban persze arról is szó volt, hogy a kisebbségi diákok dolgozatait eleve olyan tanárok fogják javítani, akik ilyen osztályokban (is) tanítanak, így tisztában vannak a realitással, ám a sok bába között végül elveszett a gyermek, meg a fürdővíz is, a teknő pedig eleve meg sem volt, hiszen azt már rég ellopták. Ami történt, az tulajdonképpen pontosan – vagy ha tetszik: papírforma szerint – úgy történt, ahogyan az nálunk történni szokott. Bár Kallós Zoltán RMDSZ-es oktatási államtitkár egy pénteki gyűlésen élőben tájékoztatta a megyei vizsgabizottsági elnököket arról, hogy meg kell jelölni azokat a román dolgozatokat, amelyek szerzője más anyanyelvű, majd erről körüzenetben is tájékoztatta a bizottságok tagjait, sok helyen – többek között Bihar és Kolozs megyei iskolákban – ezt az utasítást mégsem hajtották végre. Hogy miért?

Mert nem kaptak erről szóló hivatalos átiratot a minisztériumtól.

Márpedig Romániában megszokhattuk, hogy amiről nem készül hivatalos irat, amelyet nyomtatott formában aláírt legalább két fő illetékes, ez nem kerül be egy sínes doszárba, és Ancuța néni a B épületszárnyból nem ütött rá egy fakó pecsétet,

az a sajátos hazai labirintusbürokrata szemlélet szerint nincs, és soha nem is létezhet.

És ezen a ponton tegyük fel gyorsan az adekvát kérdést: miért olyan fontos az az átkozott átirat, miért nem elég egyszerűen a tény, hogy az illetékes államtitkár szóban, majd körüzenetben is tájékoztatta a vizsgabizottságokat? A válasz egyszerű:

senki nem akar semmiért felelősséget vállalni egy nem működő rendszerben,

inkább belekapaszkodik görcsösen a bürokráciába. Nem volt hivatalos utasítás, ennek megfelelően nem is csináltunk semmit – mondják majd azok, akik elmulasztották megjelölni a magyar és más kisebbségi diákok román dolgozatát, ezzel jócskán hátrányos helyzetbe hozva őket, és mivel hivatalos papír valóban nem volt, felelősségre sem lehet majd vonni a fent nevezetteket. Az államtitkár mentegetőzhet azzal, hogy ő kétszer is tájékoztatta az illetékeseket, nem az ő hibája, hogy közülük sokan rá sem hederítettek,

így megint kizárólag azokon fog csattani az ostor, akikért elvileg az egész rendszer létezik: a diákokon.

Statisztikailag ugyanis ez megint csak egy „áldozati generáció”, akik rosszkor voltak rossz helyen, akiket néhány hülye bürokratikus beidegződés megfosztott attól, hogy méltányos bánásmódban részesüljenek életük egyik fontos vizsgáján. Ám számukra ez nem statisztika, hanem maga a húsba vágó realitás: nemcsak kisebb osztályzatot fognak kapni ezek miatt a vérlázító mulasztások miatt, hanem automatikusan rosszabb eséllyel indulnak tovább az életben, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen trauma után aligha fognak oltalmazó bölcsőként visszagondolni az alma materre, ahol megannyi tudást és szeretetet kaptak, sokkal inkább úgy fog élni az emlékezetükben egykori iskolájuk, mint

egy bántalmazó intézmény, ahol megalázták őket, csak azért, mert mások, mint a többség.

Még akkor is, ha egyébként a romántanáruk – aki maga is tisztában van a rendszer hiányosságaival – mindent elkövetett az évek során, hogy megfelelően felkészítse őket az érettségire, és aki most fájó szívvel konstatálhatja, hogy önnön hibáján kívül ugyan, de maga is kudarcot vallott, nem tudott elég segítséget, tudást, útmutatást adni diákjainak, hogy azok egy elbaltázott, igazságtalan rendszerben is helyt tudjanak állni.

Ki a hibás? Mi, mindannyian.

Mi, akik magunk is keserű szájízzel beletörődtünk abba – éppen az elcsellózott rendszer nyomására! –, hogy egy nem működő rendszer foglyai legyünk, és így most az utánunk jövő generációkat is kitesszük ugyanazoknak az igazságtalanságoknak, megaláztatásoknak, amelyeket egykor jó eséllyel mi is átéltünk. Ez van, ilyen az élet – legyintenek most is sokan a jellegzetes kelet-európai gyilkos beletörődéssel. De a most érettségizőknek ez nem vigasz, mint ahogy azoknak sem, akik hangoztatják. Mi tesszük ilyenné ezt az életet azzal, hogy a felelősség vállalása helyett hivatalos átiratokkal, bürokratikus kibúvókkal takarózunk. Ezzel pedig sűrű vállvonogatások közepette éppen ahhoz asszisztálunk, hogy a rendszer, ami elvileg értünk lett kitalálva, ellenünk dolgozzon.