Magyaróra Szebenben – pusztulás-e a szórványosodás?

Arról szeretnék írni, hogy senki sem készített fel bennünket a pusztulásra. Vagy ha tán meg is próbálta, nem járt maradéktalan sikerrel, mert

Egyébként érthetően és természetesen, hiszen ez egy megtartó erő és önvédelmi mechanizmus. Ugyanakkor sokszor illúzió. Arról szeretnék írni, hogy nem baj az, ha szembesülünk, megtanulunk szembesülni a pusztulással, és nem szemlesütve várjuk, hogy magától minden megoldódik. Nem fog.

Kolozsvári vagyok, de a fél családom nagyszebeni. Ők – az ükszüleim – réges-rég, még a huszadik század legelején költöztek fel a Küküllő-mentéről, két kis Maros megyei faluból: Magyarzsákodról és Szentdemeterről. Első világháború, házépítés a nagyszebeni vonatállomás mögötti utcák egyikében, sok gyerek, nagy rokonság… még ismertem a dédimet és két leánytestvérét.

Nagyszebenben senki nem él már – a családtagok szétszóródtak Kolozsvárra, Bukarestbe, Árkosra, Németországba. De a gyerekkorom meghatározó élményének tekintem, hogy a nyári esőtől felázott poros utcán, a szélkakasos, szemlesütött tetőablakok fáradt hunyorgásában játszhattam, tapicskolhattam mezítláb a pocsolyákban a szász stílusban épített házak között. A zöld zsaluk tábláin szív alakú résen szóródott be a fény a dohos pincelakrészbe: a sugár által megvilágított levegőben táncolt, kavargott a por.

Csak akkor még nem tudhattam ezt – a megvilágított, táncoló por valami varázslatosat, szemnek tetszőt jelentett, amelyen a pupilla eljátszadozhatott. A létezés csodáján. Az a kevés fény most olyannak hat, utólag, felnőttfejjel, mintha időnként a szórványmagyarságra vetülő tekintet lenne.

Gyerekkorában az embernek fogalma sincs arról, hogy mi a helyzet, amiben él, maximum annyit tud, hogy „ebben a városban kevesen laknak magyarok és kevesen beszélnek magyarul, de laktak itt szászok, de már ők is kevesen vannak”. Hogy mit is jelent ez a kevés, nem tudjuk megmondani. Illetve hát a statisztikák, a népszámlálások tudják, de a valóság ennél azért érdekesebb, mint hogy számadatokra lehessen redukálni.

Később vissza-visszajártam a városba (mondjuk az Artmania fesztivál miatt), újra elmerengtem a városrendezés, a történelmi épületek szépségén, jólesően nyugtáztam: így is lehet.

Ez a szászoké volt, és most a románoké. Szoktuk kérdezni, leginkább magunktól, hogy a románoknak miért esik oly nehezére elfogadni azt, hogy Erdély-szerte tele vagyunk magyar történelmi értékekkel, amelyeket nem kéne a történelemhamisítás áldozatává tenni, de legalábbis a homályba veszni. De azt sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél, de ott voltunk a háttérben – kevesen, de voltunk. Hol szétszóródva, hol kisebb tömbökben. Dél-Erdélyben. Szebenben, Medgyesen, Segesváron, Brassóban, például.

A szórványmagyarsággal való találkozás, a nyelvi érintkezés különlegessége, az attitűdbeli különbségek mindig elementáris erővel hatnak a tömbmagyarságra – mintha torz tükörbe néznénk. És ahelyett, hogy tekintetünket fénycsóvaként vetítenénk e tükörképre, és végigpásztáznánk az előtte felkavarodott „port”,

dédelgethetjük az illúziót, hogy megmentésre szorulnak. Miközben ők igen sajátosan alkalmazkodtak sorsukhoz, csak boldogulásuk nem felel meg annak a mítoszképzetnek, ami a mi fejünkben van (főleg az értelmiségében, amely lassan elveszíti legitimitását és a maga vesztébe rohan).

Nemrég szépirodalmi szerzői minőségemben jártam Szebenben többedmagammal, a város elitiskolájának egyetlen magyar tagozatán, ahol alternatív magyarórák megtartásával bíztak meg bennünket. Nem ez volt az első eset, hogy ilyenen részt vettem, az erdélyi vidéki városok, falvak iskoláiban mindig sok meglepetés várja az odatévedő kortárs szerzőt – akinek ilyenkor az jár a fejében, hogy leginkább pillanatnyi kapcsolatteremtésre törekedjen, hiszen a rohamosan változó világban

Az alternatív magyaróra közben – három gyereknek tartottuk –, az egyik különösen küszködött azzal, hogy magyarul fejezze ki magát. Mint kiderült, egyik szülője román, a másik félig magyar, ő pedig, mintha földönkívüliként csöppent volna valamilyen csoda folytán a magyar tannyelvű osztályba, végig úgy kezelte a helyzetet, mintha valamilyen idegennyelv-osztályba járna. A padtársával románul beszélt, a feladatokat alkalmasint le kellett fordítanunk neki – ez pedig segítette őt abban, hogy kreatívan nyilvánulhasson meg.

Az anyanyelv, a nyelvi kompetenciák, a felnövéshez ezidáig társuló kiszámítható tudásbázis hiánya és a tanügyi viszályok, tantervek folytonos megújulása, a figyelemhiány, a tiszteletről és a szigorról alkotott újfajta nézetek kereszttüzében a feladat legfőképpen az, hogy a kreativitást, az önálló gondolkodást és a világok összekapcsolását hangsúlyozzuk.

Tánczos Vilmos néprajzkutató, a csángók népi kultúrájának feltérképezője 1995-ben, azaz harminc éve, nem sokkal a rendszerváltás után a Korunk hasábjain vetett fel egy máig létező problémát (amelyet nála talán senki más jobban nem is láthatott, tapasztalhatott). „Én román akarok lenni!” címmel jelent meg a kulturális-művészeti folyóirat kisebbséggel foglalkozó tematikus lapszámban a csángók identitásáról szóló esszéje, amelyben azt fejtegette, hogy az értelmiség akkoriban (és azelőtt, illetve most is) nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a csángók köztes világban élnek, sokuk beolvad a románság tömbjébe, nehézségeik akadnak a székelyföldi magyar közösségekbe való integrálódással.

Mint írta, „az egymást követő szellemi nekirugaszkodások azt jelzik, hogy az értelmiség egy része ezt a kérdést igen fontosnak érzi, mindazonáltal ez idáig nem sikerült a csángó problematikát megnyugtató módon »letudnia«, azaz a Moldvában zajló asszimilációs, akkulturációs folyamatok tényleges mivoltára rávilágítania. Szerintem azért, mert összetett, soktényezős, történetileg is dinamikusan változó, falvanként és generációnként sem egyneműsíthető jelenséggel állunk szemben, s az igazmondást ráadásul gyakran még a megszólalók érzelmi vagy politikai-ideológiai okokból fakadó elfogultsága is nehezíti.”

Tánczos azonban azt a kérdést is felteszi, hogy mindamellett, hogy a magyarságot igencsak foglalkoztatja a csángókérdés (ne feledjük, harminc évvel ezelőtt járunk itt!), miért nem foglalkoztatja őket ennyire a legalább ilyen jelentős mezőségi vagy bánsági szórványmagyarság kérdése, akiknek ráadásul kialakult nemzettudatuk is van, bár a nyelvi-nemzeti asszimilációnak éppen annyira ki vannak téve, és ugyanúgy igénylik a velük való törődést, közösségvállalást.

A csángók sorsszimbólummá avanzsálódtak az idők során.

Félretéve mindenfajta nüanszot, amelyet a csángók sorsa képvisel a magyar nemzettudatban, mára elmondhatjuk, hogy a csángó értékek mitizálódása mintájára a jelenlegi szórványmagyarság boldogulása, a „végvárak” is elérték azt a státust, amikor könyörtelenül tükröt tartanak elénk.

Ahogyan a csángókat nyelvi asszimilációjukban, de katolikus hitükhöz való ragaszkodásukban sem tudjuk őket megakadályozni (ezért is kérnek annyian román nyelvű misézést), úgy annak sem tudjuk elejét venni, hogy az Erdély többi szórványvidékén élő párezres közösségek – a nagyszebeni is – se asszimilálódjanak valamilyen módon. Nem tudjuk megakadályozni a vegyes házasságokat sem, és azzal szemben is tehetetlenek vagyunk, hogy a magyar nemzettudat nem olyan erős, de legalábbis másféle módon nyilvánul meg, mint bennünk.

Ez, ha kicsit odafigyelünk rá, nem biztos, hogy okvetlenül éket ver közénk. A szebeni elitiskola magyar tagozatán kiharcolt osztályokban igen kis létszámban tanuló gyerekek számára a mai társadalmi berendezkedésben majdnem édes mindegy az, hogy ki magyar és ki román – ez számukra adott, de nem tekintenek feltétlenül értékként rá.

Hogyan kell együtt élni az ellentmondásokkal, szeretettel evickélni az eldönthetetlenben. Hol ér véget a nemzettudat és hol kezdődik annak feloldása. Hol kell nekünk még értéket menteni akkor, amikor már nincs értéktudat és mesterségesen tartják fenn. Nem voltunk felkészülve az elmúlásra: nincsenek dúlák, akik, akár a születésnél, a haldoklásnál is ott legyenek, hogy átsegítsenek az átalakulás vajúdásának enyhítésében. De legalábbis, ha voltak is, nem figyeltünk rájuk eléggé.