Petőfi, a punk

Kétszáz évvel ezelőtt, január elsején született Petőfi Sándor. A költő. A forradalmár. A nemzeti hős. Az ikon. A szent és sérthetetlen. Emlékszem, az iskolában annak idején úgy beszéltünk (mármint a tanár beszélt, mi hallgattuk) Petőfiről és a tantervbe iktatott verseiről, mint szentmisén a Hiszekegy alatt: (lélekben) állva. Nem értettük pontosan, miért, de csináltuk,

bokáig, derékig, nyakig anyanyelvünkben, identitásunkban állva.

Arra is emlékszem, hogy szünetben ment a Petőfi Sándor gatyába táncol kezdetű rigmus. Egy alkalommal odalépett a reppelő társasághoz egy tanár és lecsavarta a hangunkat. Petőfit nem bántjuk! De miért is bántanánk, kérdeztem magamban később. Hiszen akkor válik valaki igazán össznépi ikonná, ha viccet faragnak róla a népek. Persze, elképzelhető, hogy voltak olyan januári-februári-márciusi-áprilisi-stb. ifjak, akik azért ismételgették az ominózus mondókát, mert haragudtak rá, hiszen miatta buktak meg magyarból, vagy majdnem. Hát ezért tényleg Petőfire lehet haragudni. Arra is emlékszem, hogy egy iskolai versenyre készült az osztály, ahol saját versekkel kellett jelentkezni. Én nem, mert akkoriban eszem ágában nem volt poétikával bíbelődni. No de elég az hozzá, hogy akadt pár jelentkező az osztályban. Az egyik magyar óra végét arra szánta a tanár, hogy meghallgassuk a jelentkezőket, no meg a verseiket. Arra nem emlékszem, hogy milyen poémákkal rukkoltak elő a versenyzők, egy kivételével. Az egyébként színjeles osztálytárs kiállt a katedrára és szavalni kezdett: Egy gondolat bánt engemet… Elhűltünk. Ugye, nem szép, hogy az illető más tollaival akart ékeskedni, ráadásul olyanokkal, amelyeket kilométerekről felismer bárki diák (nem hogy tanár), aki bár köszönő viszonyban állt az iskolával. Ma sem értem, miért akarta a kolléga pont ezt a verset a sajátjaként eladni. Vagy talán mégis:

akkorát hatott rá, hogy muszáj volt.

Aztán arra is emlékszem, hogy a kommunista kor kolozsvári mozivásznain váratlanul feltűnt Koltay Gábor Illés-koncertfilmje, valamikor a nyolcvanas évek dereka táján. Naponta elmentünk, beültünk a hátsó sorba és egy idő után (láttuk, nem szól ránk senki) ráénekeltünk a nótákra. A Nemzeti dalt kivágták a „román” kópiából. Viszont búvópatakos-underground ösvényeken járva megszereztük a dupla bakelitalbumot. És otthon üvöltöttük, újra meg újra. Forradalom nem lett belőle, legalábbis akkor nem. De forradalmi hangulatunk, az igen. Hajlamos vagyok azt gondolni (érezni): Petőfi versei, Petőfi kétszáz éve folyamatosan ápolt-épített-nagyított alakja

így hat bárkire, akinek magyar az anyanyelve (és nem feltétlenül csak).

Ha most azt mondom, Petőfi életműve nem egyenletes, nem mondok semmi újat. Viszont megkockáztatom a nyilvános kulturális és identitárius megkövezést. Szóval ez a pali azt hiszi, bele lehet rúgni az Ikonba? Halkan mondom: poétikailag, stilisztikag, esztétikailag valóban úgy gondolom, hogy egyenetlen az életmű. Tessék, itt egy példa, kapásból (A Csatadal című versből): „Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg.” Huhh, hát ez nem egy világbajnoki sorpár, még akkor sem, ha nem a nagy Petőfi-darabokhoz hasonlítom. Vagy ez (ugyanabból a versből): „Aki magyar, aki vitéz, az ellenséggel szembenéz.” Huhh, ez még ritmikailag is billeg picit. Na és akkor most azt mondom, szintén halkan: feltételezhető, hogy Petőfi – aki saját korában tényleg azt csinált a poétikával, amit akart – ezekben a versekben nem a világirodalom égen sziporkázó csillagaival hadakozott, hanem

egyfajta punk-attitűdöt csapott ki az asztalra.

Egyszerűen, közérthetően, továbbá nagyon-nagyon sok emberhez szólt. Mit szólt, kiáltott, lázított, forradalomra csinált! A (sokkal később berobbanó) punkzene képviselőinek egy vállas szegmense ugyanazt tette, teszi. Tessék: