Nincs megállás Erdélyben

Erdélyben nincs megállás. Télen elindulás sincs, mert hullott három centi hó, ezért leállt a forgalom, a villany, a víz, a gáz. Ha mégis elindulunk, akkor megállás sem lehet, mert hideg van, leáll a forgalom, a villany, a víz, a gáz stb. Ősszel ugyan nem hullik három centi hó (bár mostanában volt erre példa), de az elinduló autóból messzire révedő tekintetünkben visszatükröződik a nyáron csontszárazra aszott, füves dombvidék.

Egy holdbéli táj, amit a haza juhai legeltek le csutkára. De a bárányok most hallgatnak: az autó Székelyföld irányába suhan (miután sikerült elindulnia, és utasai meggyőződtek róla, hogy nem okoz fennakadást három centi hó stb.), a Mezőségen ködfelhők függenek az egyenletes, barna, lankás dombvidék felett. Aszott galagonyabokrokon, héjakút mácsonyákon, fáklyaként meredező ökörfarkkórókon ökörnyál lóg. Az egyetlen színfolt a tengelichadak piros-sárga tollazata.

Az ember fejében máris visszhangoznak a gyerekkorában hallott dörgedelmességek: miért nem mentél azelőtt, mielőtt elindultunk volna. Megannyi okos szólam, racionális érv, mely tisztességre nevelné az anyagcserét: működjön akkor, mielőtt elindulnánk. Akkor is, ha kávét ittunk, és akkor is, ha vizet. Ha nem iszunk kávét, akkor elalszunk, ha nem iszunk vizet, hogy ne kelljen pisilni, akkor újra megszólal a zsarnok nagymama, az elővigyázatos anyuka és a higgadt, mindentudó apuka a fejben: igyál, fiam, vizet, mert kiszáradsz, elszédülsz, elesel, elájulsz és különben is.

A biztonsági övünk az ölünkben szorongatott táskán fekszik – azzal hitegetjük magunkat, hogy így talán nem fogja nyomni a hólyagunkat, nyomja azt eléggé a nadrág, a harisnyagumi, a bugyigumi. Végeláthatatlan, kórókkal tűzdelt szántóföldek váltják a legelőket, hátsó udvarokat, amelyek a megyehatárokon húzódó települések ékkövei: messziről világító kék bidonok, akár a zafír, törött ablaküvegek, akár a gyémánt, kapirgáló kakasok faroktollai, akár az ónix. És a lebontott téglák hűs halomban, a csűrök mellett: megannyi jáspis. Kincsesbánya ez az erdélyi préri ősszel, így messziről és hunyorítva.

Nincs megállás, nem lehet. Elöl araszol a teherautó, legalább akkora kilengése van, mint Zsiga bának az előző faluból, gyalog hazamenet a helységnévtábla mellett. A kamion előtt öles bükkfával megrakott utánfutós araszol, amikor épp nem akar az országút aszfaltja Roller Coaster Tycoont játszani.

Síri csend – eszünkbe jut, hogy a sok racionális országépítő, akik az erdélyi autópálya-szakasszal áthuzalozták a tájat, csak az egyik felére telepítettek szürkére mázolt pihenőt. Pedig milyen jól fogna a másik felén is manőverezni néhány építkezési szalaggal átkötött szemetes és hamuzónak kialakított demizson között a jéghideg vécé irányába.

Hólyagunk a semmi ágán ül, kis teste hangtalan vacog közben. Falu falut ér: mire az ember megcsodálná az egyik település méltán népszerű, útszéli vendéglőjét, boldogan leparkolna, váltana néhány szót a törzsvendég kalapos gáborokkal, villámgyorsan berontana a budira és megkönnyebbülne, addigra elhajt mellette még három autó, beszűkül a forgalom, jön egy kanyar, nem lehet lelassítani és az út szélén végig árok húzódik.

Néhány gödör és előzés közepette fennebb húzzuk magunkat az ülésen, protestálóan megfogjuk az ablak feletti fogantyút. Gátizmunk erős és bátor, mint egy római gladiátor.

Dörög az ítélet vacogó hólyagunk felett, amelyben egyre gyakrabban löttyen, mordul a nedű. Minden falu vége egy újabb reménysugár, amelyre elképzelünk egy mezőgazdasági bekötőutat, kiszélesedő útszélt, neadjisten benzinkutat.

Hol vannak már a benzinkutak, ha van autópálya! A Küküllő- és Nyárád-mentének egyszerűen nem kell pisilni: ez a szupererejük. Ők csak isznak, nem ürítenek. De az autópálya felőli pihenő már a múlté.

Gyermekkorban internalizált belső hangunkat felváltja az eposzi deus ex machina: a nyáron kiszáradt, szabálytalanul meredő kukoricakórók között jöhet majd az enyhülés, valaki szemfüles észrevétele nyomán. Szerencsére kissé kiszélesedik az út, lesz akkora pereme, hogy ne az árokban kössünk ki.

Feltépjük az ajtót, majd’ kiesünk a kocsiból, akkorát kell lépni, de be az árokba, zuzmók, mohák, harasztok, tarackok és venyigék közé, vendégmarasztaló sárral bakancsunkon futunk a kukoricás felé, tapossuk a ködtől nedves termőföldet, meresztjük fehér seggünket a lapik közül a hátunk mögötti forgalom felé, megfogózkodunk egy kukoricaszárban és csak eresztjük, eresztjük boldogan. Hiszen Erdélyben nincs megállás.