Nem újratervezés kell, hanem újraindítás

Ha egy-két parlamenti választással korábban nem megyünk, mint a juhnyáj, automatikusan szavazni az RMDSZ-re, mert félünk a zsaroló, fenyegetőző polgármestertől, nagyszájú tanácsostól, helyi aktivistától, vagy csak a kényelmes megszokás miatt, akkor most lehet, hogy sokkal beljebb lennénk.

Ha akkor egy kicsit, egy icipicit elgondolkodunk azon, hogy az RMDSZ lassan harminc éve képvisel bennünket, harcol értünk Bukarestben (!), jeleníti meg közösségünk szavát(!!), a magyar emberek hangját(!!!), ugye, akkor talán az is feltűnik, hogy a Szövetség ez idő alatt ugyanaz a Szövetség maradt, hiába jött X helyett Y az első vonalba, hiába került egyik helyett a másik a törvényhozói székbe, hiába írták tele A4-es lapok ezreit a Majális utcában (?) új stratégiákkal, irányvonalakkal, paradigmákkal és hasznos útmutatásokkal.

Ha akkor egy kicsit bátrabbak vagyunk,

négy évre, talán többre, talán örökre hazahoztuk volna a harminc éve Bukarestben felejtődött sztárpolitikusokat, jogászokat meg mindenféle szakértőket, hadd ne bújjanak minduntalan köztörvényes bűnözőkhöz, hallgatva, majd nekünk magyarázva hazugságaikat újra ás újra.

Négy év alatt pedig, a parlamenti képviselet ideiglenes elveszítésével talán, talán sikerült volna a harminc éve alvó közösségben ébredést előidézni. Ébredést, ami csak részben sikerült 1989-ben, de pánikszerű ébredést, mert úgy néz ki, hogy bennünket már csak a pánik, a halálfélelem, az azonnali katasztrófaérzés képes felrázni annyira, hogy változtassunk.

Mert e négy év alatt, a nagy kifagyás, rendszerösszeomlás után talán sikerült volna megnyomni az újraindítás nagy gombját, friss kódot tölteni az áramkörökbe, újraindítani folyamatokat, olyat is, amit az előző rendszerfelügyelet leállásra kényszerített, vírusnak minősített, kitörölt.

Olyan folyamatok indulhattak volna be, amelyek nem 5 vagy 6 százalékot, hanem akár a kétszeresét is hozták volna a következő, a kiesés utáni Naaagy parlamenti választáson. És okot, lehetőséget és értelmet adhattak volna új szerveződéseknek, igazi vérfrissítésnek, paradigmaváltásnak, amelyek számára a politikai képviselet, a bukaresti, parlamenti képviselet nem öncél, hanem csak az egyik eszköz.

Akkor az összeomlás utáni újraindulás talán megtisztulást és új építkezést is hozott volna,

és most nem kellene folyton amiatt fogat csikorgatni, hogy már megint mi folyik RMDSZ-es segédlettel a Iordache-bizottságban, már megint mit ígért meg az RMDSZ-delegáció a választási bűncselekmény miatt elítélt Liviu Dragneának, vagy hogy milyen RMDSZ-es makogás van, miután az alkotmánybíróság elkaszálta a vásárhelyi római katolikus iskola létrehozásáról szóló törvényt.

És akkor talán most nem kellene azon gondolkodni, hogy milyen jogászok, szakértők ülnek az RMDSZ-ben, ha az alkotmánybíróság így, visszkézből kipofozza a világból azt a bizonyos törvényt, hogy milyen szakemberek, milyen helyi képviselők ülnek a városházi székekben Marosvásárhelyen, akik nem tudják, hogyan kell törvényesen létrehozni egy iskolát.

Nem kellene feszengve és pironkodva olvasni Kelemen Hunor kínos magyarázkodását, és nem kellene elsüllyedni a szégyentől, hogy az erdélyi magyar embereket ennyire reménytelenül tökhülyének nézi nem csak a mindenkori bukaresti hatalom, hanem az a szervezet is, amely harminc éve képviseli őket, amelynek a képességei, politikai éleslátása, ösztönei és reflexei alaposan megkoptak és amelyet – éppen emiatt – állítólagos politikai partnerei újabban kizárólag toalettpapírnak használnak.

De nem így történt, harminc év alatt sem akartunk megújulni, nem akartunk élni, bedobtuk a törülközőt, lemondtunk a jövőről. Mert úgy tűnik, jó nekünk, ha helyettünk gondolkodnak, ha helyettünk cselekednek, ha a nevünkben kötnek mindenféle kétes egyezségeket.

Pedig ezen a vonalon nincs tovább. A reformok nem elegendők, rendszerváltás kell.