Miért nem értjük a (román) politikát?

A szuperválasztási év izgalmai óta nem győzzük kapkodni a fejünket, annyi minden történik az országban. Nemcsak a politika iránt érdeklődő ínyencek cseresznyézhetnek kedvükre a román politikacsinálás táljából, az apolitikus honpolgárok is tapasztalják a politikai elitek és a holdudvaraik hatalmi dinamikáinak működését.

Úgy tűnhet, hogy radikális, sorsfordító változások előtt állunk, de érdemes kiszabadítani magunkat a pillanat delejéből. Ha nem függünk rá a napi politikai csörtékre, nem azoktól reméljük a napi politikai dopaminadagunkat, hanem mély levegőt véve, három lépést hátrálva, abból indulunk ki, hogy minden ország a saját történelméből építkezik, akkor azt találjuk, hogy nincs itt semmi látnivaló:

Miért állítom ezt? A román történelem és politikatörténet régebbi korszakaiban is azonosíthatunk a maihoz hasonló helyzeteket. Olyan szituációkat, amikor drasztikus cselekvésre volt szükség a politikai és egyéb elitek részéről ahhoz, hogy a korábbi rossz döntéseik miatt előállt állapotot menedzselni tudják.

Mára kikopott a köztudatból a román politikatörténet egyik jellegzetes fogalma, a szörnyszövetség. 1866 elején a konzervatívok és a liberálisok – akik rendes körülmények között kibékíthetetlen ellenfelek voltak – összefogtak Alexandru Ioan Cuza fejedelem hatalomból való eltávolítása érdekében. Az Egyesült Román Fejedelemségek első uralkodója számos modernizációs reformot vezetett be. Nevéhez köthető többek között a jobbágyfelszabadítás, a földreform, az oktatási rendszer korszerűsítése.

Intézkedései sok érdekcsoportot sértettek: a nagybirtokosokat, az egyházat, de még a radikális liberálisokat is, akik a reformok lassúságát rótták fel neki. Az érdeksérelmek egységfrontba kovácsolták Cuza ellenlábasait, a konzervatív nagybirtokosok és a liberális politikusok ezért közösen mozdították el az uralkodót. A szörnyszövetség elnevezés a kortárs politikai közbeszédből származik, amely természetellenesnek tartotta, hogy két ennyire különböző világnézetű és érdekű tábor együttműködjön.

Cuza előzése mély politikai és gazdasági válságot eredményezett a nemzetközileg feszült helyzetben. A trón betöltetlenné vált, a nemzetközi helyzet feszült volt. Az elitek úrrá lettek a káoszon, a megüresedett trónra meghívták a német Hohenzollern–Sigmaringen Károlyt, aki I. Károlyként megalapozta a román monarchia életképességét, és modernizációt hozott az országnak.

A 19. század utolsó harmadában a hatalmas államadósságok, a spekulációs és rövid távú, fedezet nélküli költekezések adósságspirálhoz és hiperinflációhoz, óriási áremelkedésekhez, majd fizetésképtelenség-közeli helyzethez vezettek. Francia és német hitelek nélkül összeomlott volna a fiatal román állam.

amit a 1879-1880-as aszály és az éhínségveszély még tovább tetőzött.

A szorult helyzetben ismét összekapta magát az elit, és külső gazdasági segítséggel, iparosítással és számos modernizálási projekttel elejét vették a csődnek. Az első világháborúig tartó jó két évtized gazdasági fejlődést hozott, de az 1907-es parasztfelkelés továbbra is román politikai és gazdasági elit folytonosságának, korrupciójának, klientelista rendszerének és a mélyreható gazdasági-társadalmi reformok hiányának mély problémáit tükrözte.

A felkelést leverték, a válságot részleges földreformmal ugyan megoldották, de a strukturális problémák tovább éltek. A paraszti nyomor éles kontrasztban állt az elit mesés gazdagságával, a földkoncentráció és a mezőgazdasági haszonbérlet rendszere, az árenda tovább mélyítette a társadalmi egyenlőtlenségeket. A paraszti igényeken átnéző korrupt és közömbös elit továbbra is helyi kiskirályokon keresztül irányította a vidéket, akik lojalitásért cserébe kiváltságokat kaptak.

Az állami erőforrásokat birtokló liberális és konzervatív párt klientelista hálózatai és azok frakciói heves hatalmi harcokat vívtak, amelyek gyakori kormányváltásokban csúcsosodtak ki az 1900-as évek elején, gyengítve az állam reagálóképességét. A saját magukkal elfoglalt elitekben kevés szándék mutatkozott arra, hogy elsősorban a társadalmi problémákra fókuszáljanak.

A nagy gazdasági világválság (1929–1933) idején a román politikai elit széthúzása, korrupciója és a pártok egymásnak feszülése minden vonatkozásban súlyos krízist idézett elő. Az ország ismét a csőd szélén táncolt, gazdasági összeomlás fenyegetett. A politikai ls társadalmi káoszból a szélsőséges politikai erők húztak hasznot. A válságot végül részben a királyi diktatúra, majd a későbbi geopolitikai kényszerek oldották meg, de

Az 1990-es évek első felének hiperinflációs válsága a posztkommunista átmenetben gyökerezik, és sok vonása visszaköszön a jelenlegi gazdasági-politikai feszültségekben. A kommunizmus bukása után a másod- és harmadvonalas kommunista elit vette át a demokratikus hatalmat. Az időszakban a nomenklatúra és a szovjetpárti körök érdekei domináltak, amelyek sajátosan értelmezték a gyors privatizációt.

A bérek és nyugdíjak fedezet nélküli emelésével ismét egy ismerős vendéget köszönthettünk, a hiperinflációt. Kísérőjelenségként összeomlott a román ipar és a külkereskedelmi mérleg, újra felütötte a fejét nemzetközi hitelválság, az egekben volt a munkanélküliségi ráta, a román GDP hat év alatt 20-25 százalékkal zuhant.

Innen is felálltunk. A tűzoltó reformoknak és az IMF-hitelnek köszönhetően csökkent az infláció, nőtt a GDP. A gazdasági fellendülést fokozta az ország NATO- és EU-csatlakozása, de 2008-2009-ben ismét lendült az inga. A globális pénzügy válság hatásait katalizálták a román gazdaság belső sérülékenységei. Az állami túlköltekezés, a kereskedelmi deficit és a költségvetési hiány magas mértéke, a GDP visszaesése, az infláció emelkedése és a beruházások zuhanása, a rossz foglalkoztatási mutatók mély recessziót okoztak.

A román politikai rendszerbe kódolt immanens korrupció sem segített a problémán, amit végül a megszorításoknak és az IMF- és EU-támogatásoknak köszönhetően gyorsan orvosoltak egy 20 milliárd eurós mentőcsomaggal.

A koronavírus-járvány okozta társadalmi, gazdasági, politikai felfordulásból is kikászálódtunk, hogy aztán a 2008-2009-es válsághoz hasonló állapotban találjuk magunkat 2024-2025-re. A politikai okok miatt súlyosabb helyzet a gazdasági válság jeleit mutatja, és elsősorban recessziós kockázatokkal, magas költségvetési hiánnyal és politikai instabilitással jellemezhető. Nem egy hirtelen összeomlásról van szó, sokkal inkább a korábbi évek strukturális problémáinak a tetőzéséről, amit a globális és regionális tényezők súlyosbítanak. A válságkezelés tart, és okkal feltételezhetjük, hogy a történelmi sormintának megfelelően ez alkalommal is sikerül elhárítani a katasztrófát, de úgy, hogy a gyógymód magában hordozza a következő krízis lehetőségét.

E rövid visszatekintésből felsejlik a román politika szokásosnál is nagyobb komplexitása, a külső, azaz a nemzetközi környezet és a román államfejlődés organikus kapcsolata, a nyugati demokratikus minták adaptálásának nehézségei, az elit és a társadalom se veled, se nélküled viszonya, valamint a történelmi előképeknek a mai politikára gyakorolt szerves hatása.

Kormányzati rendszertől és államformától függetlenül a politika alakítói az elitcsoportok. Sarkos kijelentésnek tűnhet, hisz a történelemben sokszor előfordult, hogy széles tömegek kényszerítették ki a politikai változást, és a demokráciákban is a választók döntenek kormányokról.

Számos módon befolyásolhatja a civil társadalom és a média a politikai napirendet, mégis azt gondolom, hogy a pesszimista és elitista felhang ellenére a politika természetét akkor értékeljük reálisan, ha nem tévesztjük szem elől a hatalomkoncentrációt és azt, hogy a hatalom nem a tömegek napi döntéseinek eredménye.

A tényleges politikai elitek önmagukban képtelenek lennének megvalósítani az elképzeléseiket, ezért a politikaformálásban nagyban támaszkodnak a gazdasági és az úgynevezett szellemi elitre, amelyen főleg a médianyilvánosság és a kulturális élet befolyásos szereplőit értjük. Továbbá a nemzetközi színtér elitjeinek a szereplői (állami vezetők, civil szervezetek helyi vezető stb.) is szükségesek ahhoz, hogy egy állam adott elitcsoportja érvényesíthesse a saját politikai irányvonalát.

A román politikai elit nagy utat tett meg a középkori bojár arisztokráciától a modern politikai osztályig. A függetlenség kivívásáig a román területek külső hatalmak dominanciája alatt álltak, ezért a román eliteknek évszázadokon keresztül függőségi viszonyok között, centrum és periféria feszültsége közepette szocializálódtak.

A román politika mágikus kulcsfogalma a reformok, amelyek számottevő többsége külföldi nyomásra történt – így alakult ki a nemzeti kontra idegen törésvonal. A még mindig döntően vidéki román társadalomban állandó feszültség volt a kis létszámú elit és a szegény parasztság között, ami mára az elit és a nép közötti távolságban manifesztálódik.

A százéves fanarióta uralom beleégett a román elitek mentalitásába, amely a 17-18. századi román fejedelemségek vezetői rétegeinek kollektív tapasztalatára támaszkodva gyúrta össze a rugalmas, hatékony és pragmatikus román politikai gondolkodás bizánci ihletettségű masszáját. A fanarióta szellemiség nemcsak a körmönfontságot, furfangosságot és a bonyolult politikai helyzetek felismerésének és átlátásának képességét, az adódó helyzetek azonnali kihasználásának adottságát jelentette, hanem mindezen készségek és képességek egyéni célokra történő kihasználását is.

Az utolsó havasalföldi fanarióta uralkodó, Alexandru Șuțu úgy fogalmazott a száműzetésében őt elkísérő orvosának, hogy

„ezen a világon nem kell töviről hegyire vizsgálni a dolgokat, mert mindenek előtt célt kell érnünk, ami nem más, mint a gazdagság, mert az az ember, aki nem ragadja meg az alkalmat, hogy meggazdagodjék, megérdemli, hogy örökké szegény maradjon. Tudja meg tőlem, hogy egy ambiciótlan és tehetségtelen fanarióta fejedelem az ékesszólás képessége nélküli szónokhoz, a csúnya nőhöz és a képmutatást sutba vágó paphoz hasonlatos. Tudom, hogy az igazság és a személyes érdek mellőzése egy Fejedelem erényei közzé kellene, hogy tartozzék, de ez a fajta erkölcs nem egyeztethető össze a fanarióta rendszerrel. Higgye el nekem, az az ember, aki gazdag akar lenni, nem lehet mindig becsületes is: jámborsággal nem lehet vagyont szerezni.”

A fanarióta klánokat mára helyi és központi bárók váltották fel, de

A mai román nép is osztja a fenti álláspontot, mondván, az a politikus, aki nem tud meggazdagodni a politikából, nem való politikusnak.

Hosszú történelmi fejlődés és küzdelem után a román nép és az elitje jogi értelemben egyenlő és szabad. Az egykor szabály- és mintaalkotó, értékteremtő elit ma globálisan és lokálisan is azzal szembesül, hogy a nép nem úgy viselkedik, ahogyan ő azt elvárná, és ezt a felismerést napjaink sztárfogalmával, a kétes-rémes hírű populizmussal magyarázza.

Ilyenkor merülnek fel azok a kulcskérdések, hogy akkor elveszett az elitek mintaadó funkciója? Ha a nép kormányoz, miért csak az elitek lehetnek értékteremtők, és végül a legfontosabb: ki alkothat, ki alkosson szabályokat?

Más népekhez hasonlóan a román nép és elit közötti sajátos szabályrendszer hosszú történelmi fejlődés eredménye. Fő pillérei a paternalista védelem, amiből eredeztethető a népről gondoskodó jó családfő, az atyuska alakja, a kliensrendszer vagy a politikai patronázs és a kölcsönös függés. A feudális bojár-paraszt alapmodellben gyökerezik az a szemlélet, hogy a közösségeket nemcsak vezetni, hanem védelmezni is kell. A Nyugat-Európában mára meghaladott tekintélyelvű politikacsináláshoz egyedi módon áll a román nép, amely nem szereti, ha túlzottan parancsolnak neki, de képtelen kormányozni önmagát, ezért még mindig igényli, és elvárja, hogy a politikus víziót, perspektívát és irányvonalakat adjon.

Erről I. Károly király írt egy feljegyzésében, amelyben arról is beszél, hogy mély szakadék húzódik az elit és a tömegek között. Előbbi alkalmazkodik és átveszi a divatos ideológiákat, miközben elrugaszkodik a helyi valóságtól, míg a tömegek makacsul konzervatívak. A román nép tehát úgy akar szabad lenni, hogy közben az államtól, és az államot képviselő elitektől vár el sok mindent.

amely értelmében az utóbbiak nem bolygatják forradalmi lelkülettel az előbbiek politikacsinálás mellett és/vagy közben fanarióta szellemben zajló materiális és egyéb természetű önérdek-érvényesítését, cserében az elitek is eltekintenek a drákói szigortól a nép hasonló praktikáival szemben.

Amíg nem hagytok minket unatkozni és elég pénzünk van sörre, cigire, miccsre és plázára, addig mi sem firtatjuk, honnan van pénzetek luxusverdára – mondaná a nép. Pacsi és összekacsintás.

Ez a történelmi örökség is magyarázza tehát a mai román politikai elit ambivalens viszonyát a nyugati mintákhoz, a folyamatos legitimációs válságokhoz, és erre vezethető vissza a képviseleti intézményekkel szembeni bizalom hiánya, valamint a hierarchikus állami szervezetekbe vetett magas bizalom is.

A felszín megkapargatása után kiviláglik, hogy a román politikai, gazdasági válságok története ciklikus. A kríziseket belső – szociálpszichológiai, társadalmi, politikai – okok váltják ki, mi magunk okozzuk elsősorban, de aztán – gyakran külső segítség, tűzoltó reformok és szerencse révén – sikerül kilábalni, hogy önfeledten fejest ugorhassunk a következő válságba.

A mókuskerékből való kiszálláshoz, a strukturális, fundamentális változásokhoz nem valami csodaszerre van szükség, hanem elsősorban önreflexióra, arra, hogy mindenekelőtt értsük magunkat, a saját valóságunkat és annak múltba vezető szálait, valamint a bennünket körülvevő nemzetközi környezetet.

hisz a demokrácia lényege nem főként az intézményekben rejlik, hanem az önmagunkra való folyamatos reagálásra a szakadatlanul változó világban. Dicséretes, hogy gyökeret eresztett a demokrácia Romániában is, de az elmúlt harmincöt év másról sem szólt, mint a változó liberális demokráciáról és az azokat ért kihívásokról, amelyekre nem lehet statikusan válaszolni.

A politikai rendszer egyik lényege az lenne, hogy biztosítsa a kereteket a változás megragadásához és megértéséhez, hisz nemcsak az egyén változik, hanem az egyén és az állam kapcsolata is folyamatosan alakul. A hatékony állampolgári nevelés, a politikai fájó hiányának tudható be, hogy nincsenek fogalmaink a szűkebb és tágabb politikai, gazdasági, társadalmi környezetünk leírására, nincsen megfelelő gondolkodási, fogalmi és elméleti keretünk az életünket meghatározó közéleti folyamatok modellezésére. Ezért azonnal ható, instant megoldásokat követelünk és kapunk a közösségi médiában.

A román elitek részéről is érdemes lenne elvégezni ezt a munkát, és nyitott szemmel járni a világnak azon a felén, ahol a széles demokratikus intézményi tradíciók mellett az egyéni és közösségi szabadságnak is kialakultak a tradíciói. Ezekben a társadalmakban a politikusok nemcsak csinálják a politikát, hanem bepillantást is engednek nyerni annak mibenlétébe, szemben a hazai valósággal, ahol ezen hiátus miatt a hazai politikai elitek leginkább a demokrácia procedurális felfogásánál ragadtak le, amiben a nép szerepe formális a hatalomért folytatott intézményesített politikai versenyben.

Ha azt akarjuk, hogy az elitek által befolyásolt nép a demokrácia szellemében egyben befolyásolja is az eliteket, megfogalmazhasson valós igényeket és jelzéseket a politika alakítói felé, akkor nem spórolható meg a demokráciára való folyamatos nevelés és a politika természetének tudatosítása.

Minden egyéb ezután következik.