Nagy a munkanélküliség a fiatalok körében – mi lehet a tágabb oka ennek?

Soha nem látott mértékben alakul át a világon a munkaerőpiac és maga a munka menete, mibenléte is, és egy ideje a szimpla „az AI elveszi a munkánkat” kijelentést is pontosítják azok, akik a mesterséges intelligencia fejlődésébe jobban belelátnak.

Mi fog a közeljövőben átalakulni? Nem most kezdődött – hiszen Google már régóta van –, de

mire emlékeznek a felhasználható tudásból, így, hogy az azonnal és rendszerezve hozzáférhető. Ez kéz a kézben fog járni azzal is, hogy rengetegen már információt sem fognak maguktól keresni, mert releváns kérdésekben és a megértésben bizonyos rendszerek már a viselkedésminták, keresések és kontextusok alapján kérdezés nélkül is fogják szállítani a válaszokat.

A kognitív terhelést csökkentve az AI a mindennapi rutindöntések sorozatát is befolyásolni fogja, a repetitív munkák tömkelegének pedig búcsút inthetünk, ugyanis az automatizáció gyorsabban és hatékonyabban elvégzi azokat, mi pedig a kreatívabb, személyközibb feladatokra tudunk majd segítségével fókuszálni. (Meg persze egyre több lesz az önjáró autó, és csomó munkát robotok végeznek majd.)

Ha ez mind igaz (tegyük fel), akkor

Mert az a kérdés elsősorban, hogy akkor mi az a munka, amit az AI nem tud elvégezni, de legalábbis csak minimálisan (és akár hasznosan is) van rá hatása.

A fenekestől felfordulást viszont nem csak ez okozza, hanem az is, hogy a sok területet lefedő mesterséges intelligencia olyan társadalmak munkaerőpiacába és munkakultúrájába is belecsöppen(t), amelyek

Romániában 1989 után a nehéz- és könnyűipar is nagyon megszenvedte a rendszerváltozást, a következő évtizedekben egyre több gyár zárta be kapuit, szakképzett alkalmazottak maradtak hoppon, és még az ipartörténetileg jelentős üzemeket körömszakadtukig védők sem tudták kellőképpen megvédeni vagy továbbvinni, újjáéleszteni.

Párhuzamosan pedig két alapelv mutatkozott: az idősebb generációk a felnövő Y-osoknak vagy azt tanácsolták, hogy „szakmát kell tanulni, fiam”, vagy „ha eleget tanulsz, bármi lehet belőled”. Ezek ugyan leegyszerűsítőek, de különböző változatai mindkettőnek megvoltak. Ennek az lett a következménye, hogy egy korábban rendkívül iparosított posztkommunista országban, ahol azelőtt egyetemekre jobbára protekcióval vagy nagy nehézségek árán lehetett bejutni, felerősödött a felsőoktatás szerepe, a társadalom nyílttá válásával pedig egyre inkább előtérbe kerültek az elméleti területek.

A kétezres években már megszilárdult az a nézet diákok és felnőttek között egyaránt, hogy szakiskolába bejutni csak az alacsony átlagjegyekkel rendelkezők jutnak be (hogy finoman fogalmazzak), szakiskolába pedig szégyen járni, oda csak az megy, aki nem jutott be az XYZ nagy nevű elméleti líceumba. A közoktatás minősége a millió tanügyminiszter országában pedig nem érte el azt a pontot,

– hogy is tehette volna, haldokló iparral, gyárakkal, kilátástalan jövőképpel.

A kilátástalan jövő Damoklész kardjaként lebegett minimum három, de most már négy generáció feje fölött: azok az X generációsok, akiknek idősebb korukra át kellene profilálódniuk, ha 10-15 évvel a nyugdíjkorhatár előtt törne be drasztikusabb változás, a most fiatalabb és középkorú ezredfordulósok, akik a hazai munkaerő derékhadát képezik, de az analóg felnövés és a Z generációval karöltve digitalizálódás közepette úgynevezett job hopperekké váltak (gyakran váltogatják munkahelyeiket), és a következő két-három évben várhatóan a már teljesen AI-ba született alfa generáció, akik hamarosan belépnek a munkaerőpiacra.

A jelenleg Z generációra berendezkedett munkaerőpiac – amint az a Hotnews portálon, illetve a Krónikán is megjelent friss elemzések ismertetőjéből is kiderül, több problémával is küzd. Az egyik az egy klasszikus „ezek a mai fiatalok” típusú jelenség, ami azt jelenti, hogy a mostani fiatal munkaerő nem hajlandó ezt vagy azt így vagy úgy csinálni, ezért nem kedvelik őket és többször rúgják ki őket ezek miatt:

• nem bálványozzák a főnökeiket, hanem valódi tiszteletet követelnek.
• a határok nem képezik alku tárgyát, így nem túlóráznak csak azért, mert elvárják tőlük.
• megkérdőjelezik a szabályokat, és magyarázatot követelnek.
• nem tolerálják a szigorú öltözködési szabályokat.
• nem fogadják el a megalázó és leereszkedő magatartást.
• amint úgy érzik, hogy nem értékelik őket, felmondanak.
• a dolgokat a nevükön nevezik, anélkül, hogy bocsánatot kérnének.
• a mentális egészséget prioritásnak tekintik, nem luxusnak.
• nem félnek a HR-osztálytól, hanem kihasználják azt.
• gyors előrelépést és egyértelmű célokat akarnak.
• számukra a rugalmasság elengedhetetlen.
• nem fogadják el az alacsony fizetéseket, és teljes átláthatóságot követelnek.
• utálják a felesleges munkát és az elavult folyamatokat.

Nos, a fentiek értelmében van még mit adaptálódnia a romániai munkakultúrának. Van azonban egy mélyebb probléma is, ami őket érinti – és nem csak őket, hanem a náluk kissé idősebbeket is –, ez pedig a gyors előrelépés (és -léptetés), az egyértelmű célok és az alacsony fizetések kérdése.

Előre lépni csak fokozatosan lehet. Lehetnek egyértelmű célok, ha közben tőlük független körülmények miatt változik valami, és emiatt változtatniuk kell. Itt csak kitartásra és a türelemre van szükség. Az alacsony fizetések ennél bonyolultabbak: Románia inflációval küzd jelenleg, és valójában az átlagembernek sosem volt olyan fizetése, hogy maradéktalanul elégedett legyen vele (de itt is, mint mindenhol, vannak olyanok, akik jóval többet keresnek az átlagnál).

amelynek a fényes oldalát lehet látni a közösségi média felületeken, és gyors meggazdagodással kecsegtet, a testkultusz pedig hatalmas méreteket öltött emellé. Így a rövid formátumú tartalmak azt a látszatot kelthetik, hogy minden azonnal, hatékonyan, flottul, kevés erőfeszítéssel képes működni.

mindegy, milyen plágiumbotrány, pénzmosás, párt vagy egyéb „mellékes” körülmény – a „csak nekem legyen jó” alapelve érvényesül, amely sem egészséges versenyt, sem esélyegyenlőséget, sem korrekt munkakörülményeket nem erősít.

2025 novemberében 6 százalékra emelkedett Romániában a munkanélküliségi ráta – 490 ezer emberről van szó, ez körülbelül egy megye lakosságának felel meg. 2025 harmadik negyedévében a 15–24 évesek körében a munkanélküliségi ráta 26,9 százalékra emelkedett, vagyis gyakorlatilag minden negyedik gazdaságilag aktív fiatal nem jut munkához, ami jóval meghaladja az országos átlagot. Ezzel szemben a 25–74 éves korosztály esetében mindössze 4,7 százalékos munkanélküliség mérhető, ami egyértelműen arra utal,

Még mindig ott tartunk, hogy gyenge az oktatás és a gazdaság közötti kapcsolat, nincsenek szerkezeti reformok és piacképes szakképesítés – a fiatalok (de láthattuk ezt már az Y generációnál is) jelentős hányada nem azokra a munkákra készül fel, amikre igény lenne és léteznek is.

A „tanulj szakmát, fiam” kijelentés új jelentéssel ruházódik fel napjainkban, amikor műszaki és technikai szakképesítések terén különösen éles a hiány. A legjobb példa erre éppen az, hogy a munkaadók nem kizárólag programozókat (illetve elméleti-társadalomtudományi oktatási hátterűeket) keresnek, hanem szakképzett dolgozókat is: nem vicc, hogy hetekig kell várni villany-, víz- és gázszerelőkre, autószerelőkre.

A probléma mély gyökerű, eltérést mutat a nagyvárosok és a vidék között, az országon belüli mobilitás is alacsony (nem költözik el valaki csak azért, hogy máshol dolgozzon). Számos munkahelyet fog érinteni a fent említett automatizáció, de ami a legdrasztikusabb és már látható: a mesterséges intelligencia ránőtt a felsőoktatás fejére, mert ma már nincsen olyan diák, aki ne használt volna vagy használna így vagy úgy AI-t a tanulmányai során.

Panaszkodnak a munkaadók, hogy munkaerőhiány van, a munkakeresők pedig arra, hogy nem találnak munkát. A kérdés az, hogy lesz-e érdemi változás a kettő összeegyeztetésében, vagy fel kell készülnünk egy igen kaotikus időszakra. Ez már az a világ, ahol minden pontosan kiszámítható, mégis a legnagyobb bizonytalanságban élünk.