Mit jelent erdélyi magyarnak lenni?

Igen, drága barátaim, képes voltam feltenni és le is írni ezt a kérdést. Módszertani mankóként azt javasolom, hogy ne haljunk bele a megválaszolásába, csak tegyünk egy sétát a vadabbik oldalon, mintegy.

Szóval mit jelent… Annyian meghatározták már, hogy pusztán a kérdés is nyomasztó. Pedig ezek a meghatározások inkább arról szólnak, hogy mit kellene jelentenie annak, hogy erdélyi magyarnak lenni. Kijelölik a morális- és az értéktérben, hogy vannak ezek és ezek a támpontok, és ha hozzájuk igazodsz, akkor erdélyi magyar leszel. Addig csak amorf, kibontatlan lehetőség, hogy valaki erdélyi magyar. De ha igazodik a megszabott kerethez, akkor igazi lehet. Hiteles, mármint.

Ezek a meghatározások jobbára csak a szerzőjük elképzeléseiről, értékeiről, vágyairól, félelmeiről, szellemi és pszichológiai profiljáról, esendőségéről szólnak.

Magyar az, akinek fáj Trianon – bumm, ugorjunk bele egyből a legmélyére, mondhatni: fejjel előre a cserépkályhának. Mit akart mondani a szerző? Tudjuk, persze.

Erdélyi magyar az, akinek fáj Trianon? Hej, de vékony jég, érezzük, ugye? Beszippantós, ledarálós és a túloldalon pépként kiköpős kérdés ez, amit a témával való hébe-hóba foglalkozás, önreflexió és önmeghatározás állapotában általában nem tudunk problémamentesen még csak fel sem tenni, nem hogy válaszolni rá. Mert a kérdést olyannyira szétfeszíti(k) a belepréselt válasz(ok), hogy még mielőtt eljutnánk az Igen/Nemhez, ránk zúdul a magyar történelem összes dicsősége és zivatara, győzelme és vésze, áldása és átka, aminek hatására a vállainkra nehezülő nyomástól az egeret sem tudjuk megfogni, hogy az Igenre vagy a Nemre kattintsunk. Úgyis a Sajnáljuk, Ön nem nyert! felirat jelenne meg a képernyőn, s ezt is tudjuk előre. Meg se próbálok válaszolni. Az Ignenm ugyanis nem értelmes szó.

Erdélyi magyar az, akinek Csíksomlyó.

Erdélyi magyar az, akinek Kós Károly és Márton Áron.

Akinek Tamási Áron, Karácsony Benő és Szilágyi Domokos.

Akinek a kürtőskalács. A murok, a vinetta, és a punga.

Aki így és csakis így szavaz. Aki erre és csakis erre szavaz.

Erdélyi magyar az, aki…

Iszonyú kemény kijelentések ezek, majdnem annyira, mint a trianonos, csak ritkán gondolkodunk el rajtuk. Az a fura bennük, hogy mind releváns mondatok, és mégsem azok. Kivétel nélkül tetten érhető bennük annak a bizonyos morális- és értékkeretnek a felállítása, amelynek meg kell felelnie valakinek, ha erdélyi magyar akar lenni. És amelynek alapján valaki besorolható vagy kizárható az erdélyi magyarok köreiből.

Ezt mi nagyon jól tudjuk, érezzük, de hejj, mennyire szeretjük rendszeresen háttérbe tolni ezt a tudást és érzést. Holott itt van az orrunk előtt az evidencia: az erdélyi magyarok nem csak magyarok, hanem erdélyiek is. És nem csak erdélyiek (romániaiak), hanem magyarok is. Mindkét irányba van valami sajátos, ami megkülönböztet. Ezt mi gyakran hajlamosak vagyunk hátrányként megélni, pedig ez nem csak hogy nem hátrány, hanem egy hatalmas plusz, egy hatalmas adottság, egy hatalmas képesség. Ami ellen nem harcolnunk kellene, hanem ellenkezőleg: elfogadnunk és erősítenünk, mert ez a mi bónuszunk.

A kritikai alapállás elsősorban nem a magabiztosságról szól, ahogy azt sokan gondolják. Hanem az óvatosságról. Nem a nekirontásról, hanem a megfontolásról. Nem a radikális igenről vagy nemről, hanem a talánról. Azért hozom fel ezt a témát, mert az erdélyi magyar közösség léte és sorsa iránt érzékeny (ugye?) öntudatos emberek – minket is beleértve, drága barátaim, hát persze – nagyon szeretnek kritikai alapállásra helyezkedni. Ebben a tudatban pedig sajnos kőkemény ideológiai lövészárkokba nyakig beleállni (ki az egyikbe, ki a másikba) és onnan lődözni.

Történelme, levegője (szimbolikusan, persze), helyzete és lénye folytán. Érdekes, hogy ezt is régóta tudjuk, csak elfelejtjük. Hagyjuk elfelejtődni. Mert az ideológiai kritikai tevékenységgel eltöltött napjaink végén mi is szeretünk visszavonulni egy ösztönösen tudott és érzett Erdélybe, a mi közegünkbe, csak ezt nem mindig tudatosítjuk.

Amiben az unitárius harangzúgáson, a kaporszagú kerteken (tudjuk, ahol a murok és a vinetta terem), a pungás bevásárlásokon túl ott a másik is, akire napközben lődözünk, és akivel naponta összefutunk az utcán vagy a gyerekeink iskolájában a szülői értekezleten. Mert ez elkerülhetetlen, ugyanis kevesen is vagyunk, ha ezt még nem említettem volna.

hogy valahol hátul, az agyunk mélyén érezzük, hogy itt, Erdélyben nem elég az import, nem elég a máshol kitalált út és módszer. Nem fölösleges, hanem nem elég. Valamit hozzá kellene tennünk, amit csak mi tudunk kitalálni, nap mint nap, helyzetről helyzetre. Ó, persze hogy ez nehéz, hát hogyne lenne az.

Mondhatnánk azt is, hogy transzilvanizmus, ha nem mondták volna már mások. Hagytak, hagytunk még valamit ennek a szónak a mélyén, amit érdemes lenne felbányászni? Azt is próbáltuk mondani, hogy gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan. Csak azzal nem voltunk tisztában – ez ma már világosan látszik –, hogy ebben a frappáns képletben mennyi legyen a globális és mennyi a lokális mértéke. Egyensúlya, ha van ilyen. Vajon van? Én nem tudom, azért kérdezem. De sejtem, hogy ha úgy rendesen belegondoltok, ti sem tudjátok pontosan, drága barátaim.

Akarja folytatni? Igen/Nem – villan fel a képernyőinken minden helyzetben, minden erdélyi magyar helyzetünkben. Nekünk valahogy mindig a Talán opció lenne a legmegfelelőbb, de az nincs ott, ezért jobb híján nyomunk egyet az Igenre vagy a Nemre, ki-ki vérmérséklete és meggyőződése szerint. Aztán nézzük az eredményt. És lődözünk.

Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom – Szent Ágoston szavai jutnak eszembe. Ő az idő fogalmára mondta ezt majdnem másfél évezreddel ezelőtt és elismerem, ha az erdélyi magyarság mibenlétére alkalmazzuk, veszélyes lehet. Mert beleringathat valami kényelmes meg- és feloldhatatlanságba, amit aztán – ismerve magunkat –, valamilyen homályos passzivitás-, álsztoicizmus- és pótcselekvés-bálvánnyá merevítünk, ami fölött elkesereghetünk álrendezvényeinken, mint amilyen ez a mostani is. De mondjon valaki jobbat, ami nem azzal kezdődik, hogy „Erdélyi magyar az, aki…”

Na de látom, hogy kis rendezvényünk sikerét megünneplendő hátul elrendezték már a svédasztalt, menjünk hát, és koccintsunk! Rendezvényünkre és az erdélyi magyarokra!

Köszönöm a figyelmeteket!