Mindenszentek, mit üzentek?

Ilyenkor, mindenszentek és halottak napja táján szólni kezd bennem egy Tandori-sorpár parafrázisa. Kolozsvári mindenszentek, Kolozsvárnak mit üzentek? Persze, a földrajzilag térképre gombostűzhető helyszín tetszés szerint cserélhető: nagyváradi, zilahi, miskolci, koltói, temesvári, hátszegi, pécsi, udvarhelyi, petrozsényi, óbecsei, domokosi, beregszászi, pusztinai, kassai, remetei és így tovább, illő (azaz emberi) módon nem a végtelenségig.

Természeti törvényszerű, hogy minden embernek,

aki itt tesz-vesz ezen a földön (dolgozik, családot alapít, körmét rágja a számlák miatt, utazgat, elválik stb.) vannak halottai. Másképp nem igazán tehetne-vehetne ezen a földön. Ez az ember – nevezzük Akárkinek, a híres és – engedtessék meg nekem ennyi ellentmondás – alaposan elfeledett középkori moralitás(játék) főszereplője nevét ide átmentve – a naptári év minden egyes napján találkozhat halottaival. Kimehet a sírkertbe, de otthon, kényelmes karosszékéből is meglátogathatja őket, gondolatban. Mindenszentek és halottak napja idején viszont – így gondolom legalábbis – halottaink jönnek hozzánk látogatóba.

Ide kívánkozik egy alig zárójeles bekezdés: egy ideig kétségekkel küzdve álltam a valamely jeles Akárkinek szóló megemlékezés ünnepnapjai előtt. Ismerjük jól az ilyen eseményeket, ha máshonnan nem, a közösségi hálókon terjedő fotósorok alapján: fontos emberek – politikusok, egyházi személyek, egyéb közéleti szereplők állnak lehajtott fővel egy halott kőbe, bronzba, másba öntött emléke előtt. Úgy éreztem,

kulturális reflex ez, kipipálandó feladat, imázsépítés, miegyéb.

Igen kényelmetlen érzés volt ez. Aztán eszembe jutott, hogy ha a megemlékezők valamiféle spontán közösséget alkotnának, például ama gondolat éle mentén, hogy abban a pillanatban az emlékezés tárgya, pontosabban lelke szembejön velük a téren, sétányon, helyiségben és rájuk kérdez: hogy vagytok, emberek, mi újság a Ház (úgyis, mint otthon, szülőföld, haza) táján, talán nem tűnne annyira üresnek a megemlékezés. Nem akarok én itt senkit bántani: lehet, pont ez történik és én a spanyolviasz feltalálásán fáradozom.

És akkor vissza a mostani szentséges napokhoz: a mindenszentek és a halottak napját is pontosan így képzelem el. Nem én látogatom meg a halottakat (ahogy egyébként szoktam a naptári év más napjain), hanem

ők sétálnak be hozzám, zárt kapukon, ablakokon át,

leülnek körém (egyre többen, ahogy az idő halad), beszélgetünk kedélyesen, és egyszer csak rám kérdeznek: mit tettél, testes lélek, azért, hogy Kolozsvár (a név itt is tetszőlegesen helyettesíthető olvasás közben) ne legyen mindenszenti emlék (lásd Karinthy Frigyes Mindenszenti litániáját)? Mit tettél s teszel azért, hogy az elmúlás idei kezdetén (ugye, közeleg a tél és idén torokszorongatóbb ez a vámpíri-lassú közeledés, mint korábbi naptári években volt) napi betevőn, önkifejezésen, egyéni boldoguláson, túlélésen, a részletek mulandóságán és a mulandóság részletein is túl a nagy egészre, vagyis a szó legnemesebb értelmében vett életre is ügyelj (lásd Pilinszky János A tél küszöbén című írását)?

Tettél-e valamit a Kolozsvárért, Nagyváradért, Zilahért, Miskolcért stb.,

kérdik halottaink, miközben hörpölik a teát, rágcsálják a süteményt, mert így szokás, ha vendéglátás van.

És eljön az a pillanat, röviddel a búcsúzás előtt, amikor válaszolnunk kell. Nekem is, neked is, nyájas Olvasó, a politikusnak, egyházi személynek, egyéb közéleti szereplőnek is. Akárkinek is.