Meccs? Milyen meccs? Jaa, a magyar– ír…

„Nem értem a magyar válogatottat. Nem értem ezt az egész focikultúrát, ami kialakult. Olyan, mint egy átlagosan jól kinéző, kiplasztikázott nő, aki nagyon törekszik, de mégsem jut be a szépségversenyre” – fakadt ki a vasárnap esti történelmi focivereséget után egy kedves barátom vendége, akivel együtt nézték a meccset.

Azt a mérkőzést, amelynek a forgatókönyve minden elemében a focitörténelem legnagyobb drámáit idézte, és amelynek hatása alól nemhogy a szurkolók, de a labdarúgást távolról, vagy egyáltalán nem követők sem szabadulnak egy ideig. Azt a szépségverseny előválogatót, amelyen úgy tűnt, a nő fizikai adottságai, a plasztika, a smink és a sugárzó nőiség boszorkányos elegye ez alkalommal elegendő lesz ahhoz, hogy a nő 28 év után ismét maga után csukhassa be a Miss World előszobájának ajtaját, ahonnan már látszik a világszínpad 40 éve nem látott függönye.

Tizenéve eldöntöttem, hogy a magyar focikudarcok miatt nem fogok többé alászállni a poklokra, nem fogom végiglátogatni Hádész és Seol üvereit, a holt remények árnyékvilágát, Tartarosz legmélyebb, legsötétebb bugyrait, a sztüxi révészt is szem elől tévesztem, és Ábrahám kebelén sem tervezek idő előtt megpihenni.

Éppenhogy megedződött testem s lelkem kevlárpajzsként szolgált (volna) a soron következő kudarcok elviselésére, ám úgy tíz éve változni kezdett a balsikerek milyensége, minősége, és ami a legfontosabb, a száma. Becsúsztak így is különböző kaliberű kudarctöltények, de a páncél kitűnően működött, és derengeni kezdett valami homályos vízió arról, hogy mégsem az eszkatológia felől érdemes közelítenem a magyar labdarúgó válogatotthoz. Addig beletörődni látszottam abba, hogy élemedett koromra sem fogom látni őket világbajnokságon, és akiket édesapám is utoljára alig harmincévesen látott.

Az Európai-Bajnokságokra való kijutások, a Nemzetek Ligájában való jó, helyenként pazar, világraszóló teljesítmények sokunkat kirángattak az alvilág posványából és gyermeki örömmel kapaszkodtunk egymásba a stadionokban, a tévék előtt, a telefonok és laptopok bűvöletében, amikor a nemzeti tizenegy játszott. Ismét volt csapatunk, edzőnk, tömve voltak a stadionok, a válogatott meccseire percek alatt elfogytak a belépők.

Észre sem vettem, hogy letettem a pajzsom. Fogalmam sincs, mikor történt, azt sem tudom hová lett. Észre sem vettem a hiányát, holott voltak intő jelek. A világbajnoki résztvevők létszámának 1998-as 32-re, majd 2026-os 48-ra való megemelése tovább nehezítette az európai csapatok dolgát a selejtezőkben, amit a magyar válogatott az Rossi-korszakban sem tudott megugrani. Aztán ott volt a 2024-es EB, amire Bulgária ellen, az utolsó másodpercekben szerzett góllal jutott ki a csapat, amely az EB-n is hasonló körülmények között győzte le a skótokat, életben tartva az akkor is a portugáloktól függő, beteljesítetlen továbbjutási reményeket.

Ha levettük a mindent is elnéző szurkolói szemüveget, akkor láthattuk, hogy emberfeletti az a teljesítmény, amit a Rossi-gárda évről évre nyújt. Világos volt, hogy nagyon vékony a keret, tiszta volt, hogy a kulcsposztok mindegyikére sincs fizikailag és /vagy technikailag versenyképes játékosunk, nemhogy a cserepadon. Ha ezen posztok egyikén valaki megsérült, vagy piros lap miatt nem játszhatott, máris 17-tel több ránc keletkezett Rossi mester amúgy sem tükörsima homlokán.

Az olasz edzőnek valahogy mégis sikerült az utolsó percen előkaparni a semmiből olyan játékosokat, akik meccseket döntöttek el, de azt sejteni lehetett, hogy az a csapat, amelyik ennyire ki van szolgáltatva a szerencsefaktornak, a sérüléseknek, a szűk cserepadnak, és főleg annak a magyarországi foci hátországnak, amelyből merítkeznie kellene, de annak évtizedes okokra visszavezethető sajátosságai és hiányosságai miatt vajmi kevés a merítési lehetőség.

A magyar szövetségi kapitányi tisztséget is betöltő Jenei Imréről szóló megemlékezésemben írtam, hogy a kudarc elsősorban nem az ő hibája volt, és ha tudta volna, hogy milyen közegbe érkezik, mibe vág bele, bizonyára kétszer is meggondolta volna, hogy elfogadja a kihívást. Marco Rossi 2018 nyara óta vezeti a magyar válogatottat és úgy épített várat a homokkőből, hogy a magyar futball tektonikus lemezei alig mozdultak valamit Jenei Imre kilencvenes évek eleji kapitánysága óta.

A vasárnap esti utolsó csoportmeccsen tehát a tét nem csupán az volt, hogy 1997 után ismét pótselejtezhessünk. A csapattal együtt vizsgázott az egész magyar fociközeg, a szakág irányítói, és velük együtt vizsgáztunk mi is, szurkolók, határon innen és túl. A magyar–íren nemcsak a továbbjutás múlt, hanem az tíz éve újjászületett magyar válogatott labdarúgás érettségi vizsgáját is láthattuk, amely arra adta meg a választ, hogy honnan indult, hol tart és milyen irányba haladhat a nemzeti tizenegy. A csapat elbukta a legfontosabb vizsgát, Rossi mester is meglátásom szerint a lehető legrosszabbkor cserélt, de a világ igazságtalansága lenne az ő nyakába varrni a vereséget.

Az elmúlt időszak legfontosabb hozadéka, hogy újra van egy stabil identitással rendelkező csapatunk, újra van a csapatot támogató, a társdalom minden rétegét képviselő szurkolótábor, még úgy is, hogy sokan vannak, akik kéjes káröröm közepette köpködik a politika gennyes, gőzölgő nyákjába mártott zöldes- és aranysárga epét minden egyes magyar részsiker és világraszóló kudarca után. Ha reálisan nézzük a magyar válogatott elmúlt évekbeli szereplését, figyelemmel követjük a magyarországi fociközeg viselt dolgait, nem nehéz belátni, hogy önmagában csodaszámba megy az erőn felüli produkció. Még akkor is, ha most kikaptunk. A makacs tények: az idei vébéselejtezőben csak Örményországot tudtuk legyőzni kétszer, két döntetlen és két vereség mellett. Rossz napot ki lehet fogni, egyszer, kétszer, de már csak statisztikai alapon is beköszönt volna előbb-utóbb a fenti problémahalmazból fakadó realitás. Sajnos a legrosszabbkor történt mindez.

Györgyfalván lakom, Kolozsvár mellett. Tudják, az a falu, ahol egy szerencsétlenség miatt gázolajszennyezés érte a helyi vízhálózatot, ami így használhatatlanná vált. A katasztrófát megelőzően hosszú ideig tervezték a vízhálózat lecserélését, de a folyamat kényelmesen elfeküdt a bürokratikus útvesztőkben. A történtek után láss csodát, hónapok alatt változott a helyzet, és mára már minden györgyfalvi háztartásban vezetékes víz folyik. Most, hogy már a felszínre rágták magukat a magyar foci gyökereit rágó lárvák és a katasztrófa is megtörtént, ideje tükörben nézni, megtartani mindazt, ami eddig jól működött, és végleg elvágni a múlt langyos kényelmébe zsibbadt fociközeg ínszalagjait.

A meccset a szomszédban néztem, negyedmagammal. Tíz perccel a vége előtt töltöttek egy pohár bort, hogy legyen mivel koccintani lefújás után, az ünnepi mámorban. A bor talán még most is ott van. Reggel kérdeztem a szomszédot, hol tart a gyászfeldogozásban, de csak lemondóan legyintett, nem szólt egy szót sem, majd ment dolgára.

Engem egész éjszaka hívtak a poklok. Hádesz és Seol törzsi dobjai messzire hangoztak, miközben vonyítottak a kutyák. Felek felől Tartarosz kárhozott lelkei jajongtak, hívogatott Ábrahám kebele, és az út túloldalán kiszáradt patak partján a mogorva sztüxi révész nyújtotta felém a tenyerét, helyezzek már bele egy obulust. Épp tűvé tettem mindent a kevlár pajzsért, amikor felkelt a nagyobbik fiam, és azt kérdezte, hogy a szomszéd is szomorú volt, amikor hazajöttem este a meccsnézésből?

A 24. labdarúgó vébét 2030-ban rendezi Spanyolország, Portugália és Marokkó. A lelátón fogunk szurkolni a fiaimmal a magyar válogatottnak!

„Írjad azt, hogy én lány vagyok, ehhez nem értek. Beszéljünk inkább a death metálról…” – mondja Szántai kollégám, és hát tényleg lány vagyok, meg a death metálhoz valóban jobban is értek. Merthogy a fodbalozáshoz semennyire, ezért most aztán én is egy vagyok abból a tízmillióból, aki járatja a száját.

Persze, a sztereotípiákból ihletődő felszólalások igencsak megröhögtetnek, mert hát millió lány szereti és érti is a focit… és tulajdonképpen a death metált is. Nos, én az utóbbiak közé tartozom, de ha ettől elrugaszkodunk, és még ennél sokkal mainstreamebb mezőkre (pályákra!) terelnénk a diskurzust, azt mondanám, hogy a tegnapi nagy magyar vereség legalább akkora fájdalom a tízmillió futballszakértő határokon átívelő országának, mint az, hogy Axl Rose nem tud már énekelni a Guns’N’Roses stadionokat megtöltő koncertjein.

Ezzel – még mielőtt valaki megfojtana egy kanál vízben – nem olyan párhuzamot akarnék vonni, hogy Szoboszlai maga lenne itt Axl Rose, mivel Rose eddig még sose sírta el magát egy koncert után azért, mert nem tudott énekelni. Pedig igazán megtehetné, mert mi itt, akik elképesztő hanghordozásához vagyunk hozzászokva, sírunk neki, hogy hagyja már abba. Szoboszlai őszinte bánata igenis felemelő – hosszú küzdelem eredménye.

Ehhez képest azonban nem gondolom, hogy a magyarok abba kellene hagyják a focizást, sőt: igenis el kell gyászolni a szép emlékű játékot követő nagy vereséget, hogy aztán újból labdába tudjanak rúgni. A szakértelmem eddig tartott, jöhet a November Rain.

Az az igazság (többször is elmondtam), hogy egyrészt nem értek a focihoz (kábé annyira nem, amennyire egyes influenszertempókkal bíró írótársaim az erdélyi magyar sorskérdésekhez), ugyanakkor focisznob vagyok, ami azt jelenti, hogy csak és kizárólag a „nagyestélyis” bajnokságok érdekelnek. Értsd: vb és eb, na jó, esetleg Nemzetek Ligája, mióta létezik. Egy bizonyos szinten felül nem megyünk egy bizonyos szint alá, szoktam mondogatni harmóniásan eltartott kisujjal.

Ez a hozzáállás viszont olyan helyzetekbe sodorhat, mint amilyenekbe az önmagukat az erdélyi magyar sorskérdések szakértőinek tartó írótársak kerülnek, amikor nagy szájjal nyilatkozgatnak arról, milyen is kellene legyen ez az Erdély, hogy jó legyen. Értsd, hülyeségeket beszélek valamiről, amit szeretek, de nem igazán foglalkozom vele.

Ezért aztán óvatosan ültem neki a vasárnapi Magyarország – Írország mérkőzésnek. Nem böfögtem közhelyes szentenciákat, nem tartottam el a kisujjamat. Mert az én szigorúan személyes focisznob-tapasztalatom szerint a magyar válogatott igazi csodacsapat, amióta csak az eszemet tudom. Néha elképesztő bravúrokra képes – lásd nem is olyan rég a 2022-es egy–nullát Németország ellen a Nemzetek Ligájában –, máskor (ez sajnos gyakrabban fordul elő) pedig a legváratlanabb módon seggre ül, adott esetben olyankor, amikor már szinte én is a zsebemben érzem a repülőjegyet a közvetkező kontinentális vagy globális tornára.

Vasárnap délután is az történt, ami gyakrabban szokott. Pedig tényleg jók voltak a fiúk, tényleg szép volt a játék, tényleg öröm volt nézni a focit (hadd tegyem hozzá, az írek játékát is). Magyarország 40 éve nem járt vébén. És a 94. percig úgy tűnt, összejön. Aztán jött az a bizonyos utolsó perc, a mieink kissé vaktában vagdalkozósnak tűnő játéka, Parrott lába… és a többi már történelem, ahogy mondani szokás.

Nem szomorkodtam. Ahhoz nem vagyok elég szurker. Küldtem gondolatban egy nagy ölelést a játékosoknak meg az edzőnek, akiknek viszont minden okuk megvolt a borúra. Aztán valamivel később láttam a közösségi hálókon, hogy elindul a frusztráció- és gyűlölethenger. Kikapcsoltam a gépet és elolvastam a tormás leves receptjét egy szakácskönyvben. Kiváló lett, ajánlom mindenkinek.

Hajszálon múlt. Megint. Az utolsó percekben jött a balsors. Ami minket régen tép. És akkor hirtelen ismét mindenki szakértő lett. Hogy ezek a szerencsétlenek! Minek nekik az a sok pénz?! Bezzeg, ha a kultúrára költenék! Kétballábas banda! Álljuk körbe és cikizzük halálra őket! Magyar módi.

Különösen azok röhögnek gúnyosan, akik nem értenek a focihoz, akik nem is szeretik, nem is követik. Akik meglennének nélküle. Akik sosem hitték, hogy sikerülhet. És így mindig jön egy váratlan gól a hosszabbításban, ami mindent tönkretesz. A magyar kishitűség miatt, amit szorgosan erősítünk egymásban… Nem értek a focihoz. Hajrá, fiúk!

Már nem emlékszem pontosan, éppen mit csináltam vasárnap este, de egészen biztosan nem focit néztem, amikor felugrott a két barátommal közös Facebook-csetünk ablaka, mert egyikük beírta, hogy „1-0, hej!”. Mire én megkérdeztem, hogy „mi az, van valami meccs?”. Mire a két barátom hallgatott egy sort, én meg éreztem a csendből kiáramlani a néma megvetést, ami ilyenkor jár a tudatlan, fogalmatlan, ignoráns alaknak, aki nem tudja, hogy ma meccs van, ráadásul magyar meccs, ráadásul fontos meccs, mert a focivébére való kijutás a tét.

Nos, ezek után sem néztem a meccset a tévében (az M4 amúgy is lekódolta az adást, igaz, valamelyik román sportadón ment, mint utólag megtudtam). De nem is kellett, mert a két barátom a csetben közvetítette a budapesti Puskásban zajló események alakulását, a gólokat, amelyeknek örülni, vagy nem örülni kellett. És aztán a gyászhír: a magyar válogatott az utolsó utáni pillanatban elveszítette a meccset.

Szóval az az én „bajom”, hogy nem érdekelnek a focimeccsek, a nagy világtornákon is csak az elődöntőket és a döntőket szoktam végignézni, azt is úgy, hogy közben csinálok valami egyebet is. Pedig gyerekkoromban én is fociztam és apámmal néztem a meccseket a tévében. Aztán a focivilágban megjelentek a Becalik és a Lamborghinikkel karambolozó focisták, akiket eurómilliókért adtak-vettek, mint a lovakat, és bennem ez a világ akkora visszatetszést keltett, hogy még nézői minőségemben is otthagytam.

Ennek ellenére nem tudok egyetérteni az intellektuális sznobokkal sem, akik azt hangoztatják, hogy a foci primitív, hogy durva és állatias ösztönöket hoz elő az emberekből. Meg azokkal sem, akik azt mondják, hogy micsoda butaság drukkolni tizenegy embernek, akik egy füves területen elrúgják a labdát, majd utánarohannak, és még nagyobb butaság büszke lenni a győzelmükre. Meg hogy az is butaság, ha a szurkoló azt mondja: „győztünk!”, mert teljesen egyértelmű, hogy nem a szurkoló, nem a nemzet, hanem az a tizenegy focistából álló csapat győzött, az övék az érdem. Érdekes módon ugyanezek az emberek azzal viszont nyilvánosan elbüszkültek, amikor Krasznahorkai László megkapta az irodalmi Nobel-díjat, holott nyilvánvaló, hogy ő, az író kapta a díjat, nem a büszkülő és nem a nemzet. De értjük, mit akar mondani a szerző: ez minőségibb büszkülés és minőségibb siker, mint holmi hálóba rúgott labda (igen, ez szarkazmus volt). Erről pedig mindig eszembe jut az, amit az általam ismert egyik legokosabb ember, Tamás Gáspár Miklós mondogatott korábban, hogy komoly ember nem néz sportot (és nem hallgat popzenét, csak klasszikusat), inkább olvas helyette Kantot – ezt az álláspontot én nagyon határozottan elutasítom. Azt a zsigeri gyűlöletet is, amelynek kifejeződéseként emberek ezrei tesznek kárörvendően vigyorgós szmájlikat most történetesen a magyar válogatott vereségéről szóló magyar sajtóbeszámolók Facebookra kitett cikkei alá.

Pedig a csapatsport, ezen belül a foci, pontosabban annak nézése igenis fontos, nem csak a kedvenc csapatunk sikere miatt, amire aztán mi is büszkék lehetünk, nem csak a küzdelem látványa miatt – lásd még: gladiátorharcok az arénában –, hanem amiatt, hogy ott, abban a limitált 90 percben, abban a limitált 11 fős keretben lényegében mi emberek, a mi társadalmunk, a mi közösségünk modelleződik és szerepel kicsiben, annak a sikerét ünnepeljük, annak a kudarcát gyászoljuk, ezekbe látjuk bele örömeinket, vereségeinket, és ezért akarjuk, hogy a „mieink” győzzenek. És ez így rendjén van, mert így működünk mi, emberek. Aki ennek a fontosságát nem látja és nem ismeri fel, az az embert sem látja és nem ismeri fel, és mondhat mindenféle egyéb okosságot, az csak amolyan felemás okosság lesz.