Milyen érettséget mér az érettségi és mit fog mérni ötven év múlva?

Több mint három évtizeddel ezelőtt érettségiztem, szinte semmire nem emlékszem már azokból a napokból. Hogy milyen vizsgatételek voltak, milyen tanárok ültek a vizsgabizottságokban, és hát töredelmesen bevallom, a tananyagra sem nagyon. Arra viszont igen, hogy dög meleg volt, és öltönyben-nyakkendőben kellett az egészet végigszenvedni, mivel az érettségi vizsga méltóságos, komoly és fontos dolog, aminek külsőségekben is meg kellett adni a módját, hiszen ez volt a kapuja a nagybetűs életnek. Így mondták azok a szintén hivatalnok-öltönyökbe és kiskosztümökbe öltözött komoly-komor tanárok, akik szigorú tekintettel szelektálták ki a diákok közül azokat, akik érettek a nagybetűsre.

hanem azt, hogy a tisztességes ruházatot és hajviseletet prezentáló diák mennyire tudta bebiflázni a magyart, a románt, a matekot és a fizikát, aminek a nagy részét abban a pillanatban elfelejtette, ahogy az utolsó vizsga után kilépett az osztályteremből.

„Régi”, klasszikus tananyag volt, statikus és örök, legalábbis mi, diákok így éreztük – de hát Móricz és Dsida, Eminescu és Bacovia, az integrálszámítás és Faraday indukciós törvénye statikus és örök, kész és lezárt tudás, amit az ember vagy tudott, vagy nem. És jobb, ha tudott, különben elbukott az érettségin.

és amikor az iskolai tananyagon kívüli, de ahhoz is kapcsolódó tudásunkat, ami kiegészítette, árnyalta és érthetőbbé tette az iskolapadban szerzett ismereteinket, ugyancsak lassú és állandó forrásokból, könyvekből nyertük. Például egy-egy lexikon tartalma évtizedekig érvényes volt, a „legújabb tudományos eredmények” jellegű kijelentések pedig hosszú ideig megállták a helyüket, legfeljebb a lexikon újrakiadásával kellett itt-ott korrigálni benne valamit.

És ez akkoriban azért is jó volt, mert az 1989-es változások utáni első évek épp, hogy megelőzték az internet megjelenését és a digitális világ létrejöttét, azt az elképesztő tudás-expanziót, amire ma is csak azt tudjuk mondani, hogy hatalmas, gigantikus, irdatlan nagy, mert a pontos méretét lehetetlen megmérni. Káosz persze volt, az éppen szabadságra ébredő ország vezetése, oktatásügyi illetékesei, minisztériuma, tanrend-kidolgozói szinte havonta reformáltak valamit a tanügyben, a miniszterek néhány havonta cserélődtek, az oktatási programok, a tananyag, a vizsgarendszer is sűrűn változott.

Minden évben, az iskolai tudásfelmérők, képességvizsgák és érettségi vizsgák környékén eszembe jutnak ezek az emlékek, annál is inkább, hogy a most érettségiző gyerekem iskolai életén keresztül közelről követhettem azokat az elképesztő változásokat, amelyek az én akkori tapasztalataimhoz képest bekövetkeztek.

közülük többen két, sőt három nyelvből is. Mi annak idején hosszú évekig jártunk nyelvtanárhoz különórákra, hogy valamennyire megtanuljunk angolul, németül, franciául, ezek meg itt lazán, különösebb erőfeszítés nélkül söprik be a legfelsőbb fokozatú nyelvismereti képesítéseket.

„Tanulj is valamit, fiam, ne csak a képernyőt bámuld folyton” – mondogatjuk még ma is, mi, a szülők generációja, aztán persze rögtön rájövünk, hogy hahó, a gyerek nem bámulja a képernyőt, hanem folyamatosan tanul is. Például észrevétlenül megtanul angolul, németül, franciául. Románul! Közben persze mi is folyamatosan bámuljuk a képernyőt, mert… ez van, az élet jelentős része manapság a képernyőn zajlik. Magam is gyakran botlom bele a neten és a közösségi médiában olyan videókba, animációkba, szimulációkba, miegyebekbe, amik megdöbbentően jól és pofonegyszerűen, megvilágosításszerűen érthetővé tesznek egy-egy tudományos vagy technikai fogalmat, folyamatot.

Vagy egy világklasszis tudós vagy kutató – most hirtelen Michio Kaku amerikai fizikus jut eszembe –, akinek van érzéke az ilyesmihez, elmagyarázza, miről is szól az a bizonyos probléma. Vagy akár egy influenszer, aki tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozik. De ott van a „régi” tudás új köntösben is: a YouTube-on bárki megnézheti például Teller Ede évtizedekkel ezelőtti előadássorozatát, amelyben a kvantummechanikáról vagy a relativitáselméletről beszél elragadó stílusban.

Szóval ezek a kisfilmek és egyéb anyagok néha többet érnek egy-egy vaskos lexikonnál, enciklopédiánál, aranykeretes szemüvegű professzornál, a szigorú, komor tudomány letéteményeseinél. Ezek nekünk, digitális korszak előtt született és szocializálódott primitív ősembereknek elementáris erővel ható jéééé-pillanatok és felfedezések, de a gyerekeink természetes módon, folyamatosan benne vannak ebben a világban, hiszem beleszülettek, és szinte észrevétlenül ragad rájuk a tudás.

ezek persze léteznek, értelmetlen lenne tagadni. De talán indokolt lenne néha megállni és belegondolni, micsoda drámai változást hozott a tanulásban mindez. A predigitális kort is jócskán megélt idősebbek reflexből ragaszkodnak régi beidegződésekhez, tanulási és tanítási sémákhoz, de az a helyzet, hogy az online szféra ma már annyira el- és leválaszthatatlanul összefonódott a „régivel”, hogy értelmetlen közöttük különbséget tenni. Nem lehet élni sem okostelefon, sem e-mail, sem keresők, sem online regisztrációk nélkül, lassan már mesterséges intelligencia nélkül sem, nem lehet többé csak a régi, analóg „békebeli” információ- és tudásforrásokra támaszkodni – egész létezését teszi zárójelbe az, aki csakazértis ellenszegül.

– eddig azért nem változott látványosan és radikálisan, mivel az idősebbek generációja, vagyis a predigitális ember döntött mindenről, a legfelső szinteken, nem csak Romániában, hanem a világon mindenütt. De most, ezekben az években válik felnőtté, szakértővé és kerül majd minden területen meghatározó, döntő pozíciókba az a generáció, amely beleszületett nem csak a digitális érába, hanem abba a világba, amellyé a digitális éra formálta és továbbra is formálja a még meglévő „régit”. Vélhetően nem fogunk a Mátrixba költözni – bár ki tudja… –, de ez a generáció magára fogja szabni a világot, mint ahogy a mi, a szüleink és nagyszüleink generációja is magára szabta.

A gyerekek tanítása és tanulása nyilván továbbra is hosszú és következetes folyamat lesz, de a tartalma és a módszere változni fog. Lehet, hogy nem Dsidát és Bacoviát fogják tanulni az érettségire, vagy lehet, hogy nem abban a formában, ahogy ez ma történik. Az is lehet, hogy Faraday indukciós törvénye sem lesz a tananyag része, legalábbis nem a gimnáziumi vagy középiskolai rendszerben (egyébként például humán szakon már egy ideje nincs fizika és kémia az utolsó két évben). És talán az érettségi és valahogy az érettséget fogja mérni – már ha közben ki nem derül, hogy ez a vizsgasorozat ugyanúgy a „réginek” a része, mint mondjuk Dsida.

Szóval ezek az idők eljönnek, akkor is, ha mi, fél lábbal predigitális ősemberek még ösztönösen tiltakozunk ellene, ami egyébként teljesen rendben van. Mert a gyerekeinké lesz a világ, ők pedig magukhoz fogják igazítani. És az is teljesen rendjén lesz.